(olvasás előtt indítsd el a zenét majd legalább négyszer fogod ezt tenni)
Azok a
kis padok tele voltak élettel, akárcsak a tavasz, ami éppen a szárnyait
bontotta. András csak üldögélt és figyelte őket. Életében igen kevés olyan
pillanat volt, amiben éppen nem tett valami érdemlegeset bármiért és nem érezte
magát nyomorultnak, vagy semmit érőnek. Ez kiemelt pillanat volt. 15 év után visszajött
ide és fájdalmasan, de emlékezésre ösztökélte magát. Napközben képeket
készített magának magáról a múlt lassan változó összetevőiről, most pedig –
hogy a délutáni nap már csak kedvesen süti meg a világ árnyékosabb helyeit –
átadta a helyet a gondolatoknak. Ritkán térünk vissza olyan helyekre, amiket
pillanatok alatt hagyunk el méregből, hirtelen felindulásból. Ezek a helyek
kényes hiányosságokra mutatnak rá, mi lett volna ha köröket rajzolnak elképzelt
ujjaikkal a sorsfüzet végtelen variációkat tartalmazó lapjaira. Neki most
muszáj volt megtennie. Két napja valami olyan furcsa érzésre ébredt reggel.
Patakokban folyt a verítéke, izmai egész éjjelen át tartó görcsös rángásoktól
sajogtak, agyában valaki turkált, keresett és mégsem hagyott maga után egyértelműsíthető
nyugtató bizonyítékot létezéséről. Csak egy kép maradt benne: Veszprém. András
a halál első turkálásának aposztrofálta az eseményt és tudta hogy vissza kell
térnie a gyökérhez, hogy kicsit jobban értelmezni tudja a saját fáját amiből
kinőtt, amit most a szelek a közel fél évszázad alatt lassan kopaszra téptek.
Leült, jobb karját átdobta a háttámlán, ball kezével pedig maga mellé vette a
fotós felszerelését. Kicsit megsimogatta, kacagott egyet és berakta a fülébe a
zene lejátszó készülék hangszóróit. Csak egy kedves, rövid zongora dallam szólt
benne. Halkan simogatta a lelkét, ellazította és mint valami masszőr elkezdte
kigyúrni belőle az emlékezés vesztés tudatosan kifejlesztett, irtózatos
energiákat elhasználó képességét. Nem volt egyszerű a feladat. Ahhoz hogy meg
tudja őrizni emberségét kölyök korától kezdve kénytelen volt elnyomni azt a
rengeteg információt, amit magába szívott. Szellem szivacs embernek is hívta
egyszer magát - amikor kellően ittas és illuminált volt – egy baráti társaságban,
mire kinevették és elkezdték gúnyolni. Ekkor csendre intett mindenkit és negyed
órán át megállás nélkül sorolta a tettekből és szavakból levont
konzekvenciákat, tudattalan elemzéseinek végső emberi gyarlóságukat sértő
zuhatagát. Szót adott a szökevénynek. Elengedte a világba had
garázdálkodjon. Természetesen mindenkit
vérig sértett és hosszú hónapok türelmes macska egér stratégiai játéka volt,
mire mindenki végre újra szóba állt vele. Mire vissza kapta, akik miatt
normálisnak érezte magát. Ez volt az első és utolsó, hogy alkalmazta a groteszk
agya beteges megfigyelésein alapuló torz
testi elváltozását. Beleérezni másokba nem áldás. Nem valami csodálatos
képesség, hanem átok, teher és nehezen kezelhető fétis.
Nem
volt ott más csak pár madár eleinte. Aztán csak pár. Aztán csak volt. András
ott a színház kertben, a könyvtár mellett lassan ellazult. Kutatását már nap
közben elkezdte miközben képeket készített új fotósorozatához. Végig járta a
régi utakat, tereket, albérletek tömbjei előtt sétált mint valami rossz ferde
szemű turista Budapesten. Kattogott a
műanyaggal bevont fémváz tükörmechanikája. Már majdnem feladta, amikor
negyed öt felé ebben a kertben miközben képet készített a bejáratról,
megmozdult benne valami. Hátán futkosott a hideg, verejtékezni kezdett és
szokatlan izgalom lett úrrá rajta. Akkor tudta hogy a mai napra és erre a
kellemes májusi délutánra megérkezett.
Nem
volt ott más csak pár madár eleinte. Aztán csak pár. Aztán csak volt. A hatás
elérte a kívánt szintet. A rejtett tudat
felszabadult, kilépett ketrecei közül és szétnézett. Színek és illatok
masszáját látta. Mint egy rajzolni nem tudó beteg elme nyugtatók hatására
festett festménye lett volna a kert. Hol
zöld, hol egy paca barna, hol tört fehér fekete örvénybe kavarva.. Emberek rohantak
el ebben a masszában. Férfiak és nők. Sokat felismert sokat nem tudott
azonosítani. A teljes minden korokat és teret nem kímélve kavargott, vegyült,
alakult amorf anyaggá. Valahogy összefolytak a természet bölcsessége miatt
szigorúan elhatárolt síkok, idők, végzetek. Végig mérte saját magát. Olyannak tűnt,
mint akin nincs fókusz, mikor fotografálják, bőre sápadt fehér volt, arcának
csontos kontúrját kezeivel nem tudta tökéletesen kitapintani. Kicsit félt András
másikja Andrásban, de érzett mellette egy kis nyugalmat is. Valamiféle
megérkezést. Lépet egyet. A színfelület, mint a nyugodt vízbe hajított kő
gerjesztette hullám úgy fodrosodott.
Jött a következő és a következő. Nem tudta merre megy, de jelen
pillanatban – ha egyáltalán értelmezhető ilyen közegben az idő, mint
mértékegység – még ennek a haladásnak a ténye is örömet okozott neki. A
foltokból jól kivehetően látta az öreg fasort, amin keresztül annyiszor mentek
át az egyetem szórakozóhelye felé, miután jól betintáztak a barátokkal a
szemközti árkádok valamelyik kocsmájába. Érezte minden szépségét és félelmét az
akkori önmagának. Nevetett, kacagott és sírt egy időben. Kontrol nélkül,
gátakat mellőzve. Ki tudja mennyi ideig tette ezt a séta közben, de a táv a két
lépcsősor között nem fogyott, mégis folyamatosan lépkedett. Az amorf alaktalan
önmaga megállt és körbe nézett. Tudta, hogy keresni kell valamit vagy valakit. Tudta,
hogy itt és nem máshol. Többszöri körbeforgás után az eredeti menetirányhoz
viszonyítva jobbra egy kis szürkésfehérre lett figyelmes a mindent körbeölelő
színes kavalkádba. Elindult arra. A meghatározhatatlan tér ekkor újra fogyni
kezdett a kijelölt menetcél és a kezdő pont között. András amorf önmaga
kiáltani akart egyet örömébe, de kénytelen volt elfogadni a szomorú tényt, hogy
nemes egyszerűséggel nincsen szája, így képtelen lesz a kiszemelt célt előbb
sarkalni arra hogy közelebb jöjjön hozzá. Lépet párat és a masszából hirtelen
ahhoz képest egy nagyon élekkel elhatárolt térbe huppant. Minden erősen túl
volt exponálva, szemet - még nem
tisztázta hogy egyáltalán ilyen szerve volt illetve van e éppen- zavaróan sok kontraszttal.
Ball szélén egy pad volt. Maga a térrész amit az elme kiválasztott nem volt nagyobb
alapterületű mint egy 5x5m –es kockára, végtelen magassággal állított test
térfogata által kimetszett mindenség darab. Egy kislány álldogált ott. Szép
életvidám arca volt. Ball kezét folyamatosan a massza felé tartotta, jobbjában
álltalános iskolában használatos kis táska volt. Ajkai mozogtak csak nem hagyta
el hang. Amorf andrás figyelte a játékot majd kibetűzte az „anya” szót. Az
anyját várta. Lábain jobbra és ballra billeget. Hajának fürtjeit dobálta a
kétesen értelmezhető gravitáció. Ekkor – az idő kétségessége után lényegében
mindegy mikor- egy másik kézfej jelent meg a két ellentétes élességű felület
határmezsgyéjén. Egy nő lépett ki a masszából és kezét a lány kezébe helyezte.
András amorf lénye felismert a rá néző arcot. 30 éve volt 20 éves korában.
Zsófi nevetett rá miközben a gyermeket magához ölelte és felemelte karjai közé.
Lassan elindult felé. Mikor oda ért csókot nyomott az arcra és nevetve
megszólalta.
-
Már megint ellógott a séta
közben ez a rosszcsont kislányunk apa!
András
szellem agyába bele vágtak a szavak. Értelmük felfedezése után, ajka lett,
kezének jellemtelen formái elkezdtek tagolódni. Karmok és éles metszőfogak
jelentek meg ezeken, sorvadt izomzata dagadni kezdett az erőtől és éktelen
mélyről előtörő hörgő üvöltés engedett ki rajtuk. A karja mohón ragadozó
gyorsasággal az alakok irányába kapott. A körmök és az erős végtagba szunnyadó
gyilkolás vágya darabokat tépett ki belőlük. Elborította képzelt önmagának
agyát a valótlan harag. Amikor a vélt bőr fehérjét valami nedves és giccsesen
színes folyadék érintette meg, már képtelen volt kontrolálni a szörnyeteget. Hosszú
tépőfogai a húsokba mélyedtek. Tépet, marcangolt egész addig, amíg a testek már
nem mutatták életből fakadó ellenállásnak jelét. Szuszogott, hörgött, kitágult
pupillái erősen fókuszáltak az eredményre. Az átváltozás elérte e nem tervezett
végső beteljesülését. Egymásba kapaszkodva feküdtek ott, védekező babapózban.. Szörny
groteszk fejéhez kapott – felfogta tettének vissza nem fordíthatóságát- az
örökből örökbe nem korrigálható kétséges valóság torzszülöttét. Térdre rogyott –
természetesen nem vallási indíttatásból – karmolni kezdte saját testét. Élvezte
a fájdalmat, amit okozott magának. Nyugtatta a test egységét elhagyó bőr furcsa
hangja, ahogy a korlátozott térben lebegve magas hangot adott ki magából a
zuhanás közben…
Patakokban
folyt róla a víz. A zene lejárt. Valamiért megállt a végtelenítés szoftveres
folyamata. A gép döntött, hogy ennyi elég volt. András prüszkölt, köpködött,
ajkain érezni vélte a furcsa utazás színes testnedv ízét. A világ egy
pillanatra monokróm lett. Fekete és fehér, majd több átmenetes szürke végül a
megszokott unalmas színes. Balljára nézett és megnyugtatta, hogy a gépparkját
nem vitte el senki. Az eget kémlelte vajon mennyi időt töltött itt. Durván fél
órára saccolta az egész víziót. Mozgatni kezdte végtagjait, remegő lábaiba parancsban ráförmedve erőt csoportosított, megemelte magát és körbe nézett. 25
éve itt beszélt utoljára Zsófival. Itt küldte el magától, dobta oda a többinek
azt az érzékeny különleges kis lelkét. Itt ölte meg – ebben a kis színházi
parkban a platán fák között- egy értelmezhető jövő minden lehetőségét. Könnyek csordultak
végig az arcán. Csont és borosta simogatta őket. Kicsit hagyta kiélvezni a
pillanatot, amikor a lélek kimászik a mélység kesze-kusza barlangrendszeréből a
felszínre és megijed a fénytől. Megszokta már a sötétséget.
- Majd legközelebb.
– motyogta maga elé és végre érezve a tér súlyát, a gravitáció erejét, a
létezés kényszerű örömét, valós értelemben is méterek lefaragásával együtt a
kijárat felé haladt.
- A férfi könnyei gyémántok lesznek amikor
lejutnak a föld középpontjába –
nevetett, előkotorta a gépét a hátitáskából és keresni kezdte a délutáni
forgatagban az emberek dugdosott igazi arcát. Keresett valamit valakikben.. Vagy
valakit valakikben… hátha még itt lakik ő is… annyi év után..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése