Összes oldalmegjelenítés

2014. március 12., szerda

Utazás ott a padon..


(olvasás előtt indítsd el a zenét majd legalább négyszer fogod ezt tenni)



Azok a kis padok tele voltak élettel, akárcsak a tavasz, ami éppen a szárnyait bontotta. András csak üldögélt és figyelte őket. Életében igen kevés olyan pillanat volt, amiben éppen nem tett valami érdemlegeset bármiért és nem érezte magát nyomorultnak, vagy semmit érőnek. Ez kiemelt pillanat volt. 15 év után visszajött ide és fájdalmasan, de emlékezésre ösztökélte magát. Napközben képeket készített magának magáról a múlt lassan változó összetevőiről, most pedig – hogy a délutáni nap már csak kedvesen süti meg a világ árnyékosabb helyeit – átadta a helyet a gondolatoknak. Ritkán térünk vissza olyan helyekre, amiket pillanatok alatt hagyunk el méregből, hirtelen felindulásból. Ezek a helyek kényes hiányosságokra mutatnak rá, mi lett volna ha köröket rajzolnak elképzelt ujjaikkal a sorsfüzet végtelen variációkat tartalmazó lapjaira. Neki most muszáj volt megtennie. Két napja valami olyan furcsa érzésre ébredt reggel. Patakokban folyt a verítéke, izmai egész éjjelen át tartó görcsös rángásoktól sajogtak, agyában valaki turkált, keresett és mégsem hagyott maga után egyértelműsíthető nyugtató bizonyítékot létezéséről. Csak egy kép maradt benne: Veszprém. András a halál első turkálásának aposztrofálta az eseményt és tudta hogy vissza kell térnie a gyökérhez, hogy kicsit jobban értelmezni tudja a saját fáját amiből kinőtt, amit most a szelek a közel fél évszázad alatt lassan kopaszra téptek. Leült, jobb karját átdobta a háttámlán, ball kezével pedig maga mellé vette a fotós felszerelését. Kicsit megsimogatta, kacagott egyet és berakta a fülébe a zene lejátszó készülék hangszóróit. Csak egy kedves, rövid zongora dallam szólt benne. Halkan simogatta a lelkét, ellazította és mint valami masszőr elkezdte kigyúrni belőle az emlékezés vesztés tudatosan kifejlesztett, irtózatos energiákat elhasználó képességét. Nem volt egyszerű a feladat. Ahhoz hogy meg tudja őrizni emberségét kölyök korától kezdve kénytelen volt elnyomni azt a rengeteg információt, amit magába szívott. Szellem szivacs embernek is hívta egyszer magát - amikor kellően ittas és illuminált volt – egy baráti társaságban, mire kinevették és elkezdték gúnyolni. Ekkor csendre intett mindenkit és negyed órán át megállás nélkül sorolta a tettekből és szavakból levont konzekvenciákat, tudattalan elemzéseinek végső emberi gyarlóságukat sértő zuhatagát. Szót adott a szökevénynek. Elengedte a világba had garázdálkodjon.  Természetesen mindenkit vérig sértett és hosszú hónapok türelmes macska egér stratégiai játéka volt, mire mindenki végre újra szóba állt vele. Mire vissza kapta, akik miatt normálisnak érezte magát. Ez volt az első és utolsó, hogy alkalmazta a groteszk agya beteges megfigyelésein alapuló  torz testi elváltozását. Beleérezni másokba nem áldás. Nem valami csodálatos képesség, hanem átok, teher és nehezen kezelhető fétis.
Nem volt ott más csak pár madár eleinte. Aztán csak pár. Aztán csak volt. András ott a színház kertben, a könyvtár mellett lassan ellazult. Kutatását már nap közben elkezdte miközben képeket készített új fotósorozatához. Végig járta a régi utakat, tereket, albérletek tömbjei előtt sétált mint valami rossz ferde szemű turista Budapesten. Kattogott a  műanyaggal bevont fémváz tükörmechanikája. Már majdnem feladta, amikor negyed öt felé ebben a kertben miközben képet készített a bejáratról, megmozdult benne valami. Hátán futkosott a hideg, verejtékezni kezdett és szokatlan izgalom lett úrrá rajta. Akkor tudta hogy a mai napra és erre a kellemes májusi délutánra megérkezett.
Nem volt ott más csak pár madár eleinte. Aztán csak pár. Aztán csak volt. A hatás elérte a kívánt szintet.  A rejtett tudat felszabadult, kilépett ketrecei közül és szétnézett. Színek és illatok masszáját látta. Mint egy rajzolni nem tudó beteg elme nyugtatók hatására festett festménye lett volna  a kert. Hol zöld, hol egy paca barna, hol tört fehér fekete örvénybe kavarva.. Emberek rohantak el ebben a masszában. Férfiak és nők. Sokat felismert sokat nem tudott azonosítani. A teljes minden korokat és teret nem kímélve kavargott, vegyült, alakult amorf anyaggá. Valahogy összefolytak a természet bölcsessége miatt szigorúan elhatárolt síkok, idők, végzetek. Végig mérte saját magát. Olyannak tűnt, mint akin nincs fókusz, mikor fotografálják, bőre sápadt fehér volt, arcának csontos kontúrját kezeivel nem tudta tökéletesen kitapintani. Kicsit félt András másikja Andrásban, de érzett mellette egy kis nyugalmat is. Valamiféle megérkezést. Lépet egyet. A színfelület, mint a nyugodt vízbe hajított kő gerjesztette hullám úgy fodrosodott.  Jött a következő és a következő. Nem tudta merre megy, de jelen pillanatban – ha egyáltalán értelmezhető ilyen közegben az idő, mint mértékegység – még ennek a haladásnak a ténye is örömet okozott neki. A foltokból jól kivehetően látta az öreg fasort, amin keresztül annyiszor mentek át az egyetem szórakozóhelye felé, miután jól betintáztak a barátokkal a szemközti árkádok valamelyik kocsmájába. Érezte minden szépségét és félelmét az akkori önmagának. Nevetett, kacagott és sírt egy időben. Kontrol nélkül, gátakat mellőzve. Ki tudja mennyi ideig tette ezt a séta közben, de a táv a két lépcsősor között nem fogyott, mégis folyamatosan lépkedett. Az amorf alaktalan önmaga megállt és körbe nézett. Tudta, hogy keresni kell valamit vagy valakit. Tudta, hogy itt és nem máshol. Többszöri körbeforgás után az eredeti menetirányhoz viszonyítva jobbra egy kis szürkésfehérre lett figyelmes a mindent körbeölelő színes kavalkádba. Elindult arra. A meghatározhatatlan tér ekkor újra fogyni kezdett a kijelölt menetcél és a kezdő pont között. András amorf önmaga kiáltani akart egyet örömébe, de kénytelen volt elfogadni a szomorú tényt, hogy nemes egyszerűséggel nincsen szája, így képtelen lesz a kiszemelt célt előbb sarkalni arra hogy közelebb jöjjön hozzá. Lépet párat és a masszából hirtelen ahhoz képest egy nagyon élekkel elhatárolt térbe huppant. Minden erősen túl volt exponálva, szemet  - még nem tisztázta hogy egyáltalán ilyen szerve volt illetve van e éppen- zavaróan sok kontraszttal. Ball szélén egy pad volt. Maga a térrész amit az elme kiválasztott nem volt nagyobb alapterületű mint egy 5x5m –es kockára, végtelen magassággal állított test térfogata által kimetszett mindenség darab. Egy kislány álldogált ott. Szép életvidám arca volt. Ball kezét folyamatosan a massza felé tartotta, jobbjában álltalános iskolában használatos kis táska volt. Ajkai mozogtak csak nem hagyta el hang. Amorf andrás figyelte a játékot majd kibetűzte az „anya” szót. Az anyját várta. Lábain jobbra és ballra billeget. Hajának fürtjeit dobálta a kétesen értelmezhető gravitáció. Ekkor – az idő kétségessége után lényegében mindegy mikor- egy másik kézfej jelent meg a két ellentétes élességű felület határmezsgyéjén. Egy nő lépett ki a masszából és kezét a lány kezébe helyezte. András amorf lénye felismert a rá néző arcot. 30 éve volt 20 éves korában. Zsófi nevetett rá miközben a gyermeket magához ölelte és felemelte karjai közé. Lassan elindult felé. Mikor oda ért csókot nyomott az arcra és nevetve megszólalta.
-         Már megint ellógott a séta közben ez a rosszcsont kislányunk apa!
András szellem agyába bele vágtak a szavak. Értelmük felfedezése után, ajka lett, kezének jellemtelen formái elkezdtek tagolódni. Karmok és éles metszőfogak jelentek meg ezeken, sorvadt izomzata dagadni kezdett az erőtől és éktelen mélyről előtörő hörgő üvöltés engedett ki rajtuk. A karja mohón ragadozó gyorsasággal az alakok irányába kapott. A körmök és az erős végtagba szunnyadó gyilkolás vágya darabokat tépett ki belőlük. Elborította képzelt önmagának agyát a valótlan harag. Amikor a vélt bőr fehérjét valami nedves és giccsesen színes folyadék érintette meg, már képtelen volt kontrolálni a szörnyeteget. Hosszú tépőfogai a húsokba mélyedtek. Tépet, marcangolt egész addig, amíg a testek már nem mutatták életből fakadó ellenállásnak jelét. Szuszogott, hörgött, kitágult pupillái erősen fókuszáltak az eredményre. Az átváltozás elérte e nem tervezett végső beteljesülését. Egymásba kapaszkodva feküdtek ott, védekező babapózban.. Szörny groteszk fejéhez kapott – felfogta tettének vissza nem fordíthatóságát- az örökből örökbe nem korrigálható kétséges valóság torzszülöttét. Térdre rogyott – természetesen nem vallási indíttatásból – karmolni kezdte saját testét. Élvezte a fájdalmat, amit okozott magának. Nyugtatta a test egységét elhagyó bőr furcsa hangja, ahogy a korlátozott térben lebegve magas hangot adott ki magából a zuhanás közben…
Patakokban folyt róla a víz. A zene lejárt. Valamiért megállt a végtelenítés szoftveres folyamata. A gép döntött, hogy ennyi elég volt. András prüszkölt, köpködött, ajkain érezni vélte a furcsa utazás színes testnedv ízét. A világ egy pillanatra monokróm lett. Fekete és fehér, majd több átmenetes szürke végül a megszokott unalmas színes. Balljára nézett és megnyugtatta, hogy a gépparkját nem vitte el senki. Az eget kémlelte vajon mennyi időt töltött itt. Durván fél órára saccolta az egész víziót. Mozgatni kezdte végtagjait, remegő lábaiba parancsban ráförmedve erőt csoportosított, megemelte magát és körbe nézett. 25 éve itt beszélt utoljára Zsófival. Itt küldte el magától, dobta oda a többinek azt az érzékeny különleges kis lelkét. Itt ölte meg – ebben a kis színházi parkban a platán fák között- egy értelmezhető jövő minden lehetőségét. Könnyek csordultak végig az arcán. Csont és borosta simogatta őket. Kicsit hagyta kiélvezni a pillanatot, amikor a lélek kimászik a mélység kesze-kusza barlangrendszeréből a felszínre és megijed a fénytől. Megszokta már a sötétséget.
- Majd legközelebb. – motyogta maga elé és végre érezve a tér súlyát, a gravitáció erejét, a létezés kényszerű örömét, valós értelemben is méterek lefaragásával együtt a kijárat felé haladt.
 - A férfi könnyei gyémántok lesznek amikor lejutnak a föld középpontjába  – nevetett, előkotorta a gépét a hátitáskából és keresni kezdte a délutáni forgatagban az emberek dugdosott igazi arcát. Keresett valamit valakikben.. Vagy valakit valakikben… hátha még itt lakik ő is… annyi év után..


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése