Eredet nem vágod inkább keresed

érzed hogy élsz

még akkor is ha félsz

csak cseppek csöpögnek

arcodon hegedő idő sebek

öregszel mint az országút

de érzed hogy az elmúlással

akár jó vagy jobb is lehet neked..

te úgy hívod hogy élet

engem minden kiömlő szava éget

sebes patakként sziklát koptat,

amortizál ahogy belőlem hozzád szólnak,

éjjel kísért nappal feláldoz

télen megfagyaszt nyáron kiátkoz…

nehéz ha hangok szólnak csendes térben

megőrizni lassan dögledező emberségem..

mennyit csalódtam már bennetek,

hányszor fosztottátok ki az ércben gazdag ereket,

hány testben nem talált a féreg bíztató helyet,

hányszor kell még újra nekifutva nevetve

újraszületni ezt az egyszerű életet.

szeretsz mindenkit aki képes lecsendesíteni

amit nem is igen kéne soha senkinek hallani,

a lelket azt a nyughatatlan méhkast az odúba,

azt édes mézet gyűjtögető gyilkos rajt,

a rendszert ami nem vezet sehova,

mert nincs racionális eredete

nincs múltja és nincs jelene

mert nem tapintható

mert nincs senkibe helye…

aztán leveszed a kalapod,

isten te nagy komikus tudtad a dolgod,

káoszból rendet teremtettél

mégis szomjazza hogy majd egyszer

végre valahára oda vissza tér..

érzed hogy élsz,

érzed hogy van valami célja,

te nem érted mikor miért hova

csak megállsz egy lámpa alatt

és elmélkedsz mi is az a nagybetűs csoda..

Ömleng (x-zköbgyök)

Annyi fényben járnak az újjak

az a pár perc ami még adhat valami újat

elmúlik,

megeszi a kényszer,

látni ahogy nem tudod mi a bajod

és nem éred fel épp ésszel

mi történik a színfalak mögött..

Adjon isten szellemet a húsba,

adjon végre valaki olyat aki nem nyúzza

a fáradt bőrt hörögve tépve a csontok kacagása mellett,

adjon az isten egy kis türelmet,

kegyet a megértéshez neked,

felfogni a bűnt honnan szülöd világra,

ahogy ujjad a csendes zongoraszóra

becsukott szemed mellett szavaidnak

ritmikus táncát zenétlen járja.

Azt, amit nem akartál látni soha senki se látja,

milyen beteges is a láthatatlanság élet ára!

Adjon az isten hangokat ebbe a világba,

zörejek mögé egy csipet békét

egyetlen hús fiának hivők szemében értékes vérét..

szörnyű sikításoktól vigadó fajunk felébredését…

Csend..

A világnak egy pillanatra vége,

fejed táncolja

jobbról ballra érve

újra ballról jobbra,

A jó sem a béke forrása,

szeme mögött a vaknak

csak homogén feketeség a világa,

mesélhetsz neki a színekről de hiába…

Adjon valamit a pillanat,

adjon gyógyírt hogy ennyire halad,

nem is tudod igazán hogy hátra vagy előre,

csak a kegyes csend hoz vissza az erőbe..

Majd menekülj követnek hangok,

menekülj ha hörgésük hallod..

Karodba hajnal,

te vak süket

gennyes semmit könnyező

kolerikus szörnyeteg..

Szeretni kell,

még akkor is ha ellenerővel

minden sejted öngyilkos tiltakozza,

hány csatából kivéreztetve rohantál már

végtagokat vesztve agyafosott vesztesként ostoba…

Ömlengj,

ereszd el járja be a világot,

ahogy majd megcsillan fehér márványod

természetes repedésében a fény..

Csak egy sugár semmi más a remény!