Ez a szó

Ez a szó a háborgás forrása,

ő a háborúk legfőbb alfája,

ez a szó vérrel írja a sorokat,

gyorsan vet kaszálva arat

s ha eszembe jut időnként visszanézve,

hogy mennyire nyugodtan éltem nélküle,

megborzongok..

Csak farkasok üvöltése élteti,

hörögve morog ha lelke kitör neki,

ahogy világra elli a nedves vágyat,

hogy ajka csókoljon szemében

ne éljen könnyes vízként tovább bánat…

Az az élet,

de Ez a szó beleken tapos tapsolva előre,

ez a szó fegyverropogást böfög nevetve,

égig szítja az aprócska tábortüzeket,

tiniket bolondít visító állattá meg,

vehemet kárhoztat ide a világra,

Szeretetben ez a szó végre kimondva,

születünk és ölünk némaságot

létezésünkkel másikat másokba hiába,

mert ez a szó örökké kör forog,

táncában csak a pillanat hagy nyomot,

szeretetben születtem és pusztulok

véglegeset alkotva csupán a halálnak,

nevezem majd magam utolsó leheletemmel

is csak egy nyomorult élve érző hibának.

Hajnalra..

Ahogy kattog hangja hangos,

ahogy járnak jönnek jövevények,

úgy hajnalra hajad tövét is eléred,

talán találsz temérdek gyökeret,

ha nem hát hidd el az is jó lesz neked

s most arra kérnek a fáradt engem,

hogy a varázsolt jó kedvemben

keresgéljek a nyomor múltjába sorokat,

amiket akár ki is adnék szóban hogy a sokat,

szembe megrökönyödött szemébe

szemem kialudt tüzének képét égesse,

a sok harag és féltve őrzött gyűlölet,

az elhasznált haszontalan reinkarnálódott életek

amiből már szinte mindet elfelejtett,

az kell tenni hogy elő kell venni őket,

asszonyok pengékkel kirakott vagináját,

embertelenné vált barátok átok ódáját,

óvatosnak nem nevezhető kísértéseket,

reggelek hideg ébredését a valóságba,

elő kell venni a sors sorait időnként újra,

had rezdüljön a múlt kemény bariton húrja

s hogy kit képviselsz néha magad sem tudod,

amik a chipbe égnek maradandóan azok a feladatok,

minden más már eltemetett rothadó halottak,

lát a szemed de a lelked időnként öreg és vak,

elő veszi újra hogy ha a megvadult fattyú ugat

értsék miért vonyít hörögve mélyről az árva,

válogat éppen és nem érzi azt hogy nem hiába.

Pedig a de dél dadog neki valami érdekeset,

megtette mára már előre amit lehetett,

ahogy kattog hangja hangos,

ahogy járnak jönnek jövevények,

úgy hajnalra talán a gyökereket is eléred….

Hol van...

Farkasok jönnek le a hegyről

üvöltő szelek kísérik őket a völgyig,

reggelek fagyos leheletét a világra üvöltik,

haragot hoznak a messzeségből,

gyarlóság bűnét tapossák lábaikkal a hóba,

mond ha varázsolhatnál lenne e benned

hajlandóság óvó önvédelemből a jóra,

sorsot változtatni hogy szeretteidbe béke legyen,

paraméterek manipulálása a világ rendjét fel rúgná e,

ha képességed arra használnád hogy éltesd,

amit a játszmák hevében halálra ítélt a végzet?

Rég érte térded azt a közeget ami teremtett,

s most ha becsukod a szemed,

képeket rajzolsz úgy ahogy már nagyon régen,

erdők mezők a távoli messzeségben,

nyugtalan vonásaid a csobogó patakba látod,

kezdődik a szeánsz kezed vadat áldoz,

tisztelettel teszed helyére a dolgokat ott,

rózsaszínbe csap át a víz színe egy rövid időre,

ujjaid között mossa át az életet a sebes közeg…

Csak a csend félelme bántja az időt,

farkasok üvöltése adja majd az erőt,

változásod képzeletben már elkezdődött,

ragadozók közt a szende aki kérődzött

mássá tette hozott karmáját a környezet,

vadból vadásszá vérrel ajkán feljebb lépett,

fejlődés nélkül talán soha sem juthat előre,

a birkát megölték hogy farkas lehessen belőle,

ám senki se láthatja mit takar a göndör bunda,

mert a színjáték közben új bőrét magára nem húzta,

csak bent nőttek ki a hegyes tépő fogak,

csendes folyók mellől indult,

szerettei sorsát félte,

varázsolt egy kicsit

és szellem ragadozó lett belőle.

Farkasok jöttek le a hegyről..

Magukkal hozták a magaslatok

hideg csontig hatoló fagyos szelét..

Mekkora csodát bír el a valóság,

ahol a mohó is azt mondja már:

Elég!

Ez van...

Ülsz a szobába és merengsz!

Talán még van hited:

a tiszta szépség hatalmába,

a szerpentines belső világok

kacskaringós bonyolultságába,

a lehetetlen végességébe,

a lélek szemek mögé bújt

mélységesen édes ízébe,

abban amit más észre se vesz

itt csak kevés aki ilyennek született,

a hajnalt körbe ölelő reggel

ahogy megtelik élettel,

tenyerek erezetébe tervezett

perverz kitudja rendszerek,

arcodon a vágott barázdákba

beleerőszakolt világok harcába,

az emberi indulat jó akarásába,

gyerek arca mögött az angyalt

kinevetni azt aki annyit érte kapart,

a magtalan növények hatását,

ahogy testükkel a többinek a fekete

anya földbe rothadva el táplálják,

a hegyek után mindig mély völgyeket,

hogy a nagy sétát végig élvezhesd,

a gyűlölet rossza attól hogy ijesztő

létezés fontos egyensúlyt teremtő,

anyám  méhének tiszteletét,

apámtól örökölt élni akarás miértjét,

saját gyengeségeim furcsa cinikus

bölcs halál felé tartó nevelését..

S ha néha ugyan  a környezet elfáraszt,

hiszem hogy jön majd valaki

aki ebbe az álomba majd vissza ringat,

újra ahogy már annyiszor sok kínzás után

most is felébredsz és nézel ugyan bután,

de jobbra ott liheg amit kivettek belőled,

megnyugodsz egy kicsit és átadod magad

a párnák között megbújó kegyetlen időnek..

Ez van..

Ez az élet!

Cseppek

Apró hideg cseppek peregnek végig

a föld felöl folynak fordítva fel az égig

ahogy megváltozott a világ rendje

úgy nem esnek vissza csendbe a földre.

Megszelídítették a természet vad lovát

hasznos medrébe terelték pusztító magmáját

nem születnek többé hatalmas hegyek

értelmes termőföldé gyalulták a teret,

hogy ölelje mindet vakon síkba körbe

ne nézzen soha többé a robot

az ősi tükörbe….

Hideg cseppek mossák el egykor

tiszta múltját örökre!

Emlékek..

A múltra emlékezés beteges vágya,

ez különböztetett meg az állattól

hogy nem engeded pusztulni a szépet

elfogadva a kétség időhatározóját hátha..

Sorok 15 év távlatából vagy régebbről

a lezsarolt bölcs öreg könnyet töröl,

csak egy cseppet adhat a gyengeségnek,

de sokan voltak kiket szeretett benne a lélek

s most kizökkenve a minden napok halál szagából,

egykor zengőbb élet szépségéért nevetve táncol

fürge ujjai végig a kemény műanyagokon,

lassú bocsánatkérésért fohászkodik nagyon..

Bocsánat kedves lények akik formáltatok,

menekülésében feledni az élet taníttatott, 

diplomás szintre hogy ne érezzen hiányt a perc,

ha rohanni végig városok főutcáján mert,

felemelt fejjel még ma se tudja talán ki volt ő akkor..

Vesztesek közt maga előtt megbukott győztes,

vagy a sokak sokaságában sokáig soktalan szörnyeteg..

Vegyél egy mély lélegzetet és élvezd ahogy a levegő

kitágítja a bolyhokat hogy legyen a tüdő, 

tág és groteszk feszes,

emelje magasra a búval terhelt fejed:

volt múltad bár feledni kényszerültél,

de mindig hajszoltad a tökéletest ha kértél

halmokon lépkedve tudatlan meneteltél,

aranyszabályokat hígítottál puszta vassá

feledve a mérlegek egyensúlyának kényszerét:

Életeddel fizetsz majd a nevető bűnökért!

Gyűjtsetek emlékeket hogy a véghez egyre közelebb

legyen miért még élni akarni kényes kegyet vágyni

és az emlékezést ne legyen muszáj létezés méhedből

torz utód félelmétől vezérelve terméketlen kikaparni…