Angyal aggyal ( novella bí +)

A tömeg halkan hömpölygött. András nyugodtan szívott egyet a cigarettájából, mélyre eresztette a gyilkos élvezetet. Jobb keze lezseren a nadrágja zsebében pihent. Nézelődött. Ahogy szokott. Némán és statikusan. Az emberei arcok, vonások rohantak el mellette és azt játszotta, hogy elképzeli milyen élete lehet a terhek cipelőjének. Mindenkihez értett – legalább is azt hitte – annyit olvasott, annyi tudást gyömöszölt a fejébe, annyi hátramaradt múltbéli életek viszontagságainak tapasztalataitól volt bölcs ifjú…. Szokásához híven előkotorászta az eddig nadrágszárban pihenő kezével kabátja zsebéből a fülhallgatóját, bele hatolt kedvesen  és tisztelettudó óvatossággal – szintén ahogy szokott- hallójárata gyártól megkínzott mélységeibe,  kattintott kettőt az érintés érzékeny kijelzőn, hogy útjára eressze a hangokat. A kedvenc zenéiből csinált válogatást. Amolyan magányos gondolkozós „Best OFF”. Lépkedni kezdett és kinyitotta a tudatát. A szem és lélek számára minden mástól elkülönített világ apró porszemei jöttek szemben. Halk mosolyra késztette ez a bensőséges egyedüllét. Gyakran futott végig a hideg a hátán, amikor érezte ezt a fajta boldogságot. Megijesztette, de lassan az évek múlásával az utolsó katartikus életélmény után már kezdte megszokni. Abban biztos volt, hogy egyszer hatalmas árat fog fizetni ezért a gyönyörért, hatalmasabbat mint az életét habzsoló éjszakai tündér, vagy az azokat brutális gyorsasággal cserélgető hím partnereik. Tudta, érezte, félt tőle, de akár bármelyik másik függőség, amit az élete részévé tett, képtelen volt megszabadulni. Legalább is eddig. Fekete bársonykabátja gallérját frappánsan feltűrve védeni próbálta nyakát a száraz hideg decemberi szél kígyómarásától. Szemeit védekező könnycseppek töltötték meg, gurultak végig a csontos dombok átlagos térbeli rajzolatán. Lábai monoton jártak és nagyon lassan. Évek kellettek, hogy képes legyen megtanulni sétálni ennyire lassan és kimérten. Nehezére esett, de megtanulta – mint minden mást- mert a világ bár felgyorsult, de ez a gyorsaság nem élhet minden pillanatban a nap minden szakában. Az első jóindulatú daganata után értékelte át a rendszert ennyire. A fájdalom nem cél volt utána, csak a következménye a rossz döntéseknek.

Az első alany akit kiszúrt egy kedves középkorú nő volt. Arcán mosolyt vélt felfedezni, haja korát meghazudtolóan ifjonti kunkori barna tincsekben hullt a vállára. A testén pont annyi hús volt, ami a mai kor férfi standardjai előírtak. Könnyeden mozgott. András figyelte őt, szemeik összetalálkoztak. A villanó képekből már tudta, hogy szerelmes, hatalmas és univerzumokat teremtő szeretkezés után tér haza gyermekeihez, megetetni őket és a férjét, akit már nem szeret. A mosoly gödör ball oldalán azért fel lehetett fedezni a furdalások terhének íveket kiegyenesítő kegyetlen effektusát. Elsuhant. Melegség töltötte el, amikor egy tized másodpercre a ruhájuk összeért. András becsukott szemmel nevetni kezdett. Útjai közül ez a konfliktus is egy kiemelkedő darab lesz. A mai napon nagyon toppon van. Ezért előszedte a csodafegyvert. Piciny műanyag zacskó. Tartalmát tekintve egy egzotikus gomba féle. Két kis darabot kiszedett belőle, vetett egy keresztet maga előtt – ami tőle önmagában tragikomikus volt- majd az ajkak rágó mechanizmusára bízta a végső munkát. Pont annyi amennyi kell! Se több, se kevesebb! Az izmai pár lépés után ellazultak, a tudata megnyílt az eddigiekhez képest sokkal érzékenyebb lett, nyitott volt már mindenre, amit a többiek adni akartak neki, vagy amit elvett tőlük. Az elmosódott népek között, egy éles arc ugrott elő. Kopasz volt, nagyon öreg és görnyed háttal sétált a lehetőségeihez mérten meglehetősen gyorsan. Az idő vasfoga alatt lezsarolt arcbőr, mély redőket rajzolt lelkének lenyomatában. András összerezzent. Látta a háborúk nyomorában a fájdalomtól és félelemtől elkövetett állati vérengzések maradandó sebeit, a felszakad testrészek groteszk röppályáján földet ért huppanásának csontig hatoló emlékhangját. Zongoratanár volt, vagy festő, de művész azt biztosan tudta. Egy apró zsömlét majszolt, fogatlan erős ínnyel zúzva és pépesítve a vizes pékárút a megfelelő emészthetőségűvé. A botja szúró eszközbe végződő fegyvere volt, váll táskájában múlt tárak halált hozó réz ötvözet hírnökeivel. Elsuhant mellette. András kerülte az érintkezést. Szó szerint kidukingolt előle. Izzadt az egész teste. Homlokán gyöngyöztek az izzadság cseppek. Az adrenalin, a menekülés közbeni élni akarás fékeveszett ösztöne, a hátra hagyott szerettek féltésének izgalma, életre keltette a testének minden sejtjét. A rövidke út alatt megtett pár méter következő állomás egy, a kirakatokkal szemben elhelyezett kis pad volt. Lehuppant. Kapkodta a levegőt. Most lehet túl lőtt a célon. Idegesen és kiszáradt szájpadlással előkapart egy cigarettát. Gáz szisszent, láng lobbant és szívott. A sercegő papír és dohány égő elegye egy pillanatra leállította a túlreagálást. Fejét hátra csapta, orrlyukain hajtott vadként szívta be gyors egymásutánokban a levegőt. A pár másodperces szeánsz után felnézett. Ez az utca nagyon a vásárlók kegyeiből nőtte ki magát ilyen gazdaggá. A kirakatok üvege tiszta volt. Nézte a fekete bársonykabátos ürgét szemben. Figyelte az arcának mosolydomboktól tarkított furcsa domborzatát. A nagy orrot, mélyen ülő karakteres szemeket, a rövid őszesbe hajló hajkoronát. A képek kattogni kezdtek…. András nem tudott ellenkezni. Érezte a születés terhét, a kényszert amivel ide gyömöszölték, rugdosták, a gondtalan ifjú évek örömeit, a sok szerencsét amit a szárnyasa rá erőltetett, a büntetés kiszabását, a fájdalmak közben kialakult új képességek jövőbeni hasznosítását, a hazugjai önsanyargató lelkiismeret furdalását.. Látta az anyját, apja hozott terheit, a testvére lelkének igazi arcát…rázta itt is a hideg, remegett a félelemtől, amikor az igazi fizimiska megmutatva magát felhörögte sátáni morgásban igazi nevét. .. Egy pillanatra meghalt a padon. Megállt a szíve, lélegzése megszűnt. Az emberek, akiket annyira figyelni szokott rá se hederítettek. Egy újabb csöves alszik betépve vagy berúgva a sétáló utca padján. Na! Nagy dolog ?!- gondolták, néhányan azért összehúzták a szemöldöküket, nemtetszésüket jelezve, de senki sem látta, amikor a varázs gomba vagy más csodálatos vegyi anyagok hatására, egy sejtelmes amorf alak megérinti a padon mozdulatlan fekvő ostobát ball vállánál kedvesen óvó figyelemmel.  Arcán könnycseppek gurultak elhagyva a képzelt, vagy valós arcot és csöppentek a fizikai test ajkaira. András felhorkantott! Az összes izma görcsben állt, mint akin több ezer voltnyi áram haladt át. Felült, arcát a kezei közé temette, nevetés fogta el, görcsös nevetés, miközben a boldogságtól könnyi patakokban folytak. A szemközti tükörfelületben már csak egy normális fekete kabátos ürge ült a padon, akinek a nagy száraz hideg miatt felgyülemlett a könnye zöldes barna szemében. Stílusosan beintett magának – mert hát kivel ne legyünk már őszinték ha nem magunkkal- felállt és vígan elindult tovább. Nézte az embereket, szerette őket, akarta tudni milyenek vagy ha olyanok akkor miért, de már képtelen volt villogtatni a megszokott mozit. Sokan nézték hülyének, vagy őrültnek, mert ebben a nem kis lélekszámú városban ő volt az egyetlen, aki nevetve sétált valami és valaki által már érdemben meghatározott cél felé. Száraz hideg volt! Így fog emlékezni erre a napra András.