Szocreál Kapitalista kavalkád ( avagy a Teszkó effect karácsony előtt)

Már remeg az idegtől a gyomrod,

megemészteni ezt a rengeteg

állszentséget már nem tudod,

de veszed viszed tolongsz izzadsz,

akarva akaratlan ünnepi hangulatba

izgatsz,

minden megfeszült érző sejtet,

a jövő mindig ijesztő de izgalmasat

sejtet

és hidd el ahonnan ez az átok van,

ott még találni temérdeket,

hizlalni mágnások seggét jachton: 

nekem,

nekik,

neked,

kívánni többet talán nem lehet,

mint a rohanás világába

megmarkolt azt az egy  percet,

ami igaz,

ami mélyről jön,

aminek nincsen értelmezhető

forrása,

 ami a lelket megnyugtatja,

 hogy ha hazudsz is te gyarló balga

 legalább ne tedd hiába,

legyen a hiánynak teremtő imája,

kézzel fogható hasznos tapasztalása,

a sok semminek A valamire várva

Vidd tolongj siess vegyed!

Morzsák az úton

Látom nem érted hogy a születés

miként vonzza kényszeresen a véget

de ha megfáradva az utcán rád nézek

hitetlenként is istent érzek

a csont és izomszövet mögött,

egy aprócska csodát ami anyagba költözött

és ha kérdeznéd de tudom hogy nem fogod,

azt mondanám a fájdalom megerősít az jó dolog,

hogy annyi cipelt életen át végre megpihensz

ebben az egyben lehuppansz a földre,

puha párnák közé kéjesen és pihegsz,

mert születni ide jöttünk örökre,

mert ez sem más mint az összes többi,

nevetve kéne a csendben a nyugalmon nevetni..

Lelkek makro kozmoszainak hatalmi játékába

virágok közt apró haduraknak vágnak szavába

sikítva rohanó korbácsolt testek vérvörös ajkai..

Ki vagy ha már rád se néznek a rácsok mögül,

ki vagy ha a szív értetlenségébe lassan beleőrül,

ki vagy ha képtelen vagy felfogni a béke értelmét,

ki vagy ha az életed tört szakasza sikeres révbe ért?

Annyi után már kevesebb előtt állva,

hányj egy jó borsosat a világra,

igyál kelyhéből a változásnak

és örülj ha van valaki aki utadon

még türelmesen megvárhat,

vagy fellökhet.

Ez a szó

Ez a szó a háborgás forrása,

ő a háborúk legfőbb alfája,

ez a szó vérrel írja a sorokat,

gyorsan vet kaszálva arat

s ha eszembe jut időnként visszanézve,

hogy mennyire nyugodtan éltem nélküle,

megborzongok..

Csak farkasok üvöltése élteti,

hörögve morog ha lelke kitör neki,

ahogy világra elli a nedves vágyat,

hogy ajka csókoljon szemében

ne éljen könnyes vízként tovább bánat…

Az az élet,

de Ez a szó beleken tapos tapsolva előre,

ez a szó fegyverropogást böfög nevetve,

égig szítja az aprócska tábortüzeket,

tiniket bolondít visító állattá meg,

vehemet kárhoztat ide a világra,

Szeretetben ez a szó végre kimondva,

születünk és ölünk némaságot

létezésünkkel másikat másokba hiába,

mert ez a szó örökké kör forog,

táncában csak a pillanat hagy nyomot,

szeretetben születtem és pusztulok

véglegeset alkotva csupán a halálnak,

nevezem majd magam utolsó leheletemmel

is csak egy nyomorult élve érző hibának.

Hajnalra..

Ahogy kattog hangja hangos,

ahogy járnak jönnek jövevények,

úgy hajnalra hajad tövét is eléred,

talán találsz temérdek gyökeret,

ha nem hát hidd el az is jó lesz neked

s most arra kérnek a fáradt engem,

hogy a varázsolt jó kedvemben

keresgéljek a nyomor múltjába sorokat,

amiket akár ki is adnék szóban hogy a sokat,

szembe megrökönyödött szemébe

szemem kialudt tüzének képét égesse,

a sok harag és féltve őrzött gyűlölet,

az elhasznált haszontalan reinkarnálódott életek

amiből már szinte mindet elfelejtett,

az kell tenni hogy elő kell venni őket,

asszonyok pengékkel kirakott vagináját,

embertelenné vált barátok átok ódáját,

óvatosnak nem nevezhető kísértéseket,

reggelek hideg ébredését a valóságba,

elő kell venni a sors sorait időnként újra,

had rezdüljön a múlt kemény bariton húrja

s hogy kit képviselsz néha magad sem tudod,

amik a chipbe égnek maradandóan azok a feladatok,

minden más már eltemetett rothadó halottak,

lát a szemed de a lelked időnként öreg és vak,

elő veszi újra hogy ha a megvadult fattyú ugat

értsék miért vonyít hörögve mélyről az árva,

válogat éppen és nem érzi azt hogy nem hiába.

Pedig a de dél dadog neki valami érdekeset,

megtette mára már előre amit lehetett,

ahogy kattog hangja hangos,

ahogy járnak jönnek jövevények,

úgy hajnalra talán a gyökereket is eléred….

Hol van...

Farkasok jönnek le a hegyről

üvöltő szelek kísérik őket a völgyig,

reggelek fagyos leheletét a világra üvöltik,

haragot hoznak a messzeségből,

gyarlóság bűnét tapossák lábaikkal a hóba,

mond ha varázsolhatnál lenne e benned

hajlandóság óvó önvédelemből a jóra,

sorsot változtatni hogy szeretteidbe béke legyen,

paraméterek manipulálása a világ rendjét fel rúgná e,

ha képességed arra használnád hogy éltesd,

amit a játszmák hevében halálra ítélt a végzet?

Rég érte térded azt a közeget ami teremtett,

s most ha becsukod a szemed,

képeket rajzolsz úgy ahogy már nagyon régen,

erdők mezők a távoli messzeségben,

nyugtalan vonásaid a csobogó patakba látod,

kezdődik a szeánsz kezed vadat áldoz,

tisztelettel teszed helyére a dolgokat ott,

rózsaszínbe csap át a víz színe egy rövid időre,

ujjaid között mossa át az életet a sebes közeg…

Csak a csend félelme bántja az időt,

farkasok üvöltése adja majd az erőt,

változásod képzeletben már elkezdődött,

ragadozók közt a szende aki kérődzött

mássá tette hozott karmáját a környezet,

vadból vadásszá vérrel ajkán feljebb lépett,

fejlődés nélkül talán soha sem juthat előre,

a birkát megölték hogy farkas lehessen belőle,

ám senki se láthatja mit takar a göndör bunda,

mert a színjáték közben új bőrét magára nem húzta,

csak bent nőttek ki a hegyes tépő fogak,

csendes folyók mellől indult,

szerettei sorsát félte,

varázsolt egy kicsit

és szellem ragadozó lett belőle.

Farkasok jöttek le a hegyről..

Magukkal hozták a magaslatok

hideg csontig hatoló fagyos szelét..

Mekkora csodát bír el a valóság,

ahol a mohó is azt mondja már:

Elég!

Ez van...

Ülsz a szobába és merengsz!

Talán még van hited:

a tiszta szépség hatalmába,

a szerpentines belső világok

kacskaringós bonyolultságába,

a lehetetlen végességébe,

a lélek szemek mögé bújt

mélységesen édes ízébe,

abban amit más észre se vesz

itt csak kevés aki ilyennek született,

a hajnalt körbe ölelő reggel

ahogy megtelik élettel,

tenyerek erezetébe tervezett

perverz kitudja rendszerek,

arcodon a vágott barázdákba

beleerőszakolt világok harcába,

az emberi indulat jó akarásába,

gyerek arca mögött az angyalt

kinevetni azt aki annyit érte kapart,

a magtalan növények hatását,

ahogy testükkel a többinek a fekete

anya földbe rothadva el táplálják,

a hegyek után mindig mély völgyeket,

hogy a nagy sétát végig élvezhesd,

a gyűlölet rossza attól hogy ijesztő

létezés fontos egyensúlyt teremtő,

anyám  méhének tiszteletét,

apámtól örökölt élni akarás miértjét,

saját gyengeségeim furcsa cinikus

bölcs halál felé tartó nevelését..

S ha néha ugyan  a környezet elfáraszt,

hiszem hogy jön majd valaki

aki ebbe az álomba majd vissza ringat,

újra ahogy már annyiszor sok kínzás után

most is felébredsz és nézel ugyan bután,

de jobbra ott liheg amit kivettek belőled,

megnyugodsz egy kicsit és átadod magad

a párnák között megbújó kegyetlen időnek..

Ez van..

Ez az élet!

Cseppek

Apró hideg cseppek peregnek végig

a föld felöl folynak fordítva fel az égig

ahogy megváltozott a világ rendje

úgy nem esnek vissza csendbe a földre.

Megszelídítették a természet vad lovát

hasznos medrébe terelték pusztító magmáját

nem születnek többé hatalmas hegyek

értelmes termőföldé gyalulták a teret,

hogy ölelje mindet vakon síkba körbe

ne nézzen soha többé a robot

az ősi tükörbe….

Hideg cseppek mossák el egykor

tiszta múltját örökre!

Emlékek..

A múltra emlékezés beteges vágya,

ez különböztetett meg az állattól

hogy nem engeded pusztulni a szépet

elfogadva a kétség időhatározóját hátha..

Sorok 15 év távlatából vagy régebbről

a lezsarolt bölcs öreg könnyet töröl,

csak egy cseppet adhat a gyengeségnek,

de sokan voltak kiket szeretett benne a lélek

s most kizökkenve a minden napok halál szagából,

egykor zengőbb élet szépségéért nevetve táncol

fürge ujjai végig a kemény műanyagokon,

lassú bocsánatkérésért fohászkodik nagyon..

Bocsánat kedves lények akik formáltatok,

menekülésében feledni az élet taníttatott, 

diplomás szintre hogy ne érezzen hiányt a perc,

ha rohanni végig városok főutcáján mert,

felemelt fejjel még ma se tudja talán ki volt ő akkor..

Vesztesek közt maga előtt megbukott győztes,

vagy a sokak sokaságában sokáig soktalan szörnyeteg..

Vegyél egy mély lélegzetet és élvezd ahogy a levegő

kitágítja a bolyhokat hogy legyen a tüdő, 

tág és groteszk feszes,

emelje magasra a búval terhelt fejed:

volt múltad bár feledni kényszerültél,

de mindig hajszoltad a tökéletest ha kértél

halmokon lépkedve tudatlan meneteltél,

aranyszabályokat hígítottál puszta vassá

feledve a mérlegek egyensúlyának kényszerét:

Életeddel fizetsz majd a nevető bűnökért!

Gyűjtsetek emlékeket hogy a véghez egyre közelebb

legyen miért még élni akarni kényes kegyet vágyni

és az emlékezést ne legyen muszáj létezés méhedből

torz utód félelmétől vezérelve terméketlen kikaparni…  

Rajzol..

Szárnnyal szültek erre a szárnya szegett világra

nézlek téged ahogy alszol ébren hiába

kérdéseket fogalmazol meg minden percbe

nincs nyugvásod amíg tespedsz ebbe a testbe

de börtön a burok táplálni kell hogy jól lakjon az ösztön

simogatni kell szerelmesen hogy magába nézve ne öljön

más börtönébe szavaival akarva szellemet

szárnnyal szültek téged is ide

mégis te vagy ebbe a szobába a legszárnyaszegettebb..

boldogság eufóriáját drogod tűjének hegyére teszed

megmérettél már annyiszor mikor elveszetted az eszed

de mint eddig kevésnek találtattál

olyanok léptékeiben akik nem ismernek határokat

a korlátozottság béna bűn ami a semmibe mutat..

Minek tanítani hat éveset hitre

mikor oly gyorsan fog felnőni ide

lekaparva róla a tisztaság ijesztő mázát

e világiak fogják akkortól vigyázni minden rémálmát..

szültek téged is erre a beteg golyóra,

percről percre jobban érzed időnként hogy hiába,

majd megrázod magad mint vizes ló ha lába éri a partot,

engem ti éltemben bizony ki nem kapartok

önön nevelő méhem beágyazott biztonságából

szárnyait növeszti nem angyal ember ha vádol

tükrök sima felületén barázdázott arcán jövőt vázol.

Varázsol újai rajzolnak a levegőbe!

Gyászos sorrend..

csak várt a katona

fülébe a kiáltott parancs

hasítva szaggatott oda

ahol a lélek lakott

ahol a szív dobbant nagyot

ölj tüzelj pusztíts…

térdelt ő kalácsai földbe

gyökereket tépett fel a golyó

húscafatok formájába örökre

ki a világból akiben egy kis világ

haza vágyott élni meg a csodát..

de éhség vérszomj vörösre hányta

azokat a furcsa ideákat halálba

kérték ne menjen mert nincs értelme

leszarta első a haza védelme

utána isten kinek van még hite

aztán jön csak az ember szeretete,

az erkölcs normáit árulják

tőzsdéken értelmetlen hajszolva tovább

a milliárdok milliónyi kupaca felé 

az út életek tiprásán vezet át,

éhezők nyögik a puskapor szagát,

ölj és pusztíts akkor is tovább,

hogy ezrek groteszk kényelmét kiszolgálja

a katona üvöltve kezét ravaszán tartva

rohant az első sorba

bele a halálba..

kényelem

rendszer

isten

végül

az ember…

Közel...

Csend kéne egy marékkal ledobni a porba

de a csendben születik a gondolat mogorva

vagy simán csak egyszerűen nem érted

mit hord össze neked a belső lélek éned.

Inkább zene töltse meg az apró teret,

mert abban a hangok üvöltve elvesznek.

Most jó mert hiszed hogy minden a helyén,

lehetnél akár magaddal nem ennyire kemény

a torz tükrödben annyira állhatatos és szerény…

Annyi isten vérzett már el az oltárod előtt,

de sok titán Achillest éltél már meg

akik magabiztosságába az élet nyilat lőtt..

Közel a krisztusi kor mámorának utolsó lehelete,

korok kövén kopogtatva egyre közelebb a kezdet vége

s ahogy csepeg a terasz széléről az esőcsepp az utcára,

úgy zuhan a kortalan nyugalom gyorsulva a halálba,

úgy akarsz egyre jobban megtisztulni a cselekedett jóba,

úgy akarod levetni a sátánt olyan örökre mélybe,

ahonnan már visszatérni nem lesz soha esélye…

De a vörös a színskála legimpozánsabb része,

csak monokróm lesz hiányától a létezés képe..

Nem volt ima az ajkadon 14 éves korod óta,

csepp só formája is rég volt bőröd nedves alkotója,

de ha megéled márpedig csak napok vannak addig hátra

lehet zokogva fogsz suttogni egy pár soros istenest

a hangszigetelt kis new városi lakásodba.

Nesze reggel ébredj!

Hajnalban hasad az ébredő agya

rendezi zilált gondolatait sorba

nézi ahogy csöpög kecsesen a kávé,

kint a buszmegállóban bamba málé

álldogáló kabátba fázó didergő tömeg .

Az első korty izgató összerázó egyveleg,

szisszenek fel visítva a hibernált sejtek,

leendő hamu anyag elődje lobban sercen,

valami földbe kapaszkodót keres éppen a percben..

Bevillanó bioelektromosság ki tudja miért honnan..

Ha értenétek ti ott lent és akár ő ott bent

emberré válásának tervezett groteszk okát,

talán aposztrofálhatná célként istenné válását,

saját hús börtönének jelentéktelen mikrokozmoszába,

szeretet féltés agresszív gyűlölet súlyát dobná sutba,

levetné magáról a nehéz pikkely bőr takaró páncélt,

kardját ékes zengő szavak rúnai óvnák az átkoktól

és megpihenhetne ez a szenvedő tömeg végre valahol…

Majd karodra cseppen a forró égető fekete,

kibújik tiport fészkéből emberséged másik fele,

röhögsz köpsz egyet fentről a fázó nyomorultra,

erkélyed magasan a többitől elhatárol ismét újra,

süllyedni mélyre legyen a bátrak nemes kiváltsága,

nyelsz egyet törölve szaharint cserepes ajkaidra:

miértek és ok okozatok tömegre levetített elméleti változók

nem definiálható halmazt képeznek a konstans időbe,

nyelsz egyet megint lehajtott fejjel erővel szívedbe,

mert nem vagy más csak azok furcsa ellen árja,

kiket néha lelked terelne gyors folyású medréből

egy kegyesebb irányba mutató fő artériába..    

Molekulája a eszetlen hömpölygő betegen amorf,

gyenge kohéziós szabályokkal összetartott víznek.

Nesze reggel adtál egy pofont a félálomba merengőnek.

A lényeg...

Ma még nem láttad a napot,

tele meglepetéssel kis lakásod,

falak között éledő színes élet,

de hagysz  azért sarkot a félelemnek,

szabadon mert ez is a része,

kezeivel karmolna mindig ha elérne,

terítesz asztalt a nyugalomnak,

polcot könyvekkel a szavaknak,

háttered életből lopott képek,

sárga falaid között alakuló végzet,

simogat nyög vagy üti meg az arcod

s ha eljön az ideje ezt is itt hagyod,

menni előre ez unszoló őrangyalod,

nem kötnek röghöz gyökerek vagy évek,

ott az otthon ahol a pillanat hevében

mosolyra fakad benned a fintorgó lélek,

s ha jól látom tükrödben szembe

itt most helyet talál addig a szíved,

míg más léttérbe nem terel a lényeg,

az örök fejlődés.

Geo-metria

Ahol teremtés van ott a pusztulásnak 

magvait szórja boldogan nevetve,

testvérnek nevezel  hitetlenkedve,

de lassan a nyomor útjain túl,

látom honnan jöttél,

érzem miért féltél,

s ha belegondolok

a szeretet terhére

még szerencse

reggelente

igen vágyni,

amiért

vagyok

korán

fent,

még

itt.

Idővel bizonyított hazugságok...

Rég megcáfolt elméleteket olvas vissza a veszett vad

Száján idővel érlelt röhögés sebe vérvirágba fakad,

Nem tép fel máshol már sebeket e hazugság csak ott

Ahol a leggyengébb mindig féltve vérét ő volt:

Telt ajkainak sűrű íves sarkába,

Fürkésző szemgolyóitól pár centire,

Istenek márványköves temetőjébe,

Elfogyasztott nőtetemek csapdájába,

Örökké lélek húst marcangoló önismeretébe

Értetlenség kését végérvényesen csontig mártva

Saját ekcémás bőrét kacagva nyúzza!

Ostoba vakká tesz téged látó barátom a szeretet,

Vagy legyél lélekerőből okosabb egy cseppet,

Vagy felejtsd el az érzést amid mindig temetett,

Mert az utolsó pillanatban ha tetszik ha nem,

A jobbik rosszból de választanod kell neked!

Is!

Ömleng x-y\1,5

Kis csendet adjatok város zajai

álmos hallójáratainak bonyolult

rengetegébe rendszer gyanánt,

születtél ide olyannak amilyenné

tettek a pillanat késének karcai,

barázdákba tenyered fonákjára

írva a szót hogy ontsad ki magadból,

okádd beled tartalmát selymes

kövek közé keresni a semmit,

jó neked látom a szemedben

és érzem ahogy félsz

mikor lépkedsz ezen az úton..

Ki vagy te gaz igazán,

mikor utolér a reggel?

Rég maradtál ennyire intim közelségbe

démonjaiddal közösen kortyolgatni

a végzet mámorító serlegéből,

éjszaka jő sötét és puha bársonya

eltakarja a nappal fényeit,

új álmok méhe lesz az anyagból

elektronokká alakított valóság,

hogy pihenhess végre akaratlan

remegő végtagjaidban kor rákja

remeteség utáni vágyad rágja…

Ki vagy te igaztalan

mikor utol ér az éjjel?

Egykor szél kérődzött ki hegyek

várossal határos meredek dombjain,

ma égett aszfalt illata keveredik

vizelettel és emberszerű bélsárral,

apró lyukakon át megszállva

a mámor pillanatát…

Boldogság réme ijesztget

természetéből fakadó elmúlásával,

miközben mindenki  cserélne veled

aki nem olyan mint te akivel cserélnének.

Szemed fénye nyugtat

ha látom magam benne,

szemed fénye szépség

és kérdések végtelenje..

Miértek forrásának végtelen

párhuzamosa vagy testvérem,

korcs elmúlásában reinkarnálódott

testtelen konstans torz idő!

Sarjad sara

Miféle rendszer elmélet alapján

szaporodik felelőtlen fajtám

kutyáit milyen rend szerint állítja sorba

ribancainak jelleme miért ilyen egyforma

s ha Barby babára vágynak a butácska méhek

ostobaságukban virágról virágra szállva

táncos lába miért csalások halmán lépked,

gyűjtöttél port arcotok ráncos,

mosolyotok őszinte nyomor ahogy nézi a vándor,

förtelmes undorral lehet éppen bárhol

a múltja ékes díszeinek hazugságaira gondol,

hajnal hasad ha várnak fáradt fények

fehér kékes narancssárga színe éget…

Ostoba hitnek érzékeny szülötte,

nevet egyet mélyen bele köpve a sötétbe,

látja ahogy rohannak a múló évek

veséjében formálódó drágaköve széle véset

konstans örök igazságokat a pusztuló testbe,

ostoba kis fruskák húsának bűzös levével

magát többé akaratlan soha be ne kenje,

önzősége áldozata legyen saját kéje,

éjszaka testvérem látva létezésünk képeit

Mond!

Kicsit nem félsz e?

ő félt láttam a szemében a sátán lányát

visszanézett okádta a fekete kátrányt

ajkai isten templomában hazudták

nagy szavak rögös alakjait a falak közé…

sok az ostoba felelőtlen múlásától félő,

kényszer képzetekben mások vérén élő,

akárcsak voltál te egykor nem is olyan régen

pálfordulások előtti boldog békeidőkben..

sok értetlen információt rágva álldogálsz

kezed hátrakulcsolva merengsz értelmet keresve,

de értelmet nem találsz ott ahová soha nem volt teremtve,

gondolataidban bocsánatot generálni képtelen vagy,

csak szomorúan konstatálva mosolyogsz

ahogy a látszat képei mögé a lélek jövését látod

büntetéseiben oly annyira innovatív régi jó Barátod…

Élet..

az adósod vagyok születésem óta,

az adósod leszek akkor is ha lecseng e nóta

s a szülők bűneiért hát fizessenek a sarjak,

hogy a skorpiók részeg bosszúszomjainak folyói

végre terméketlen halál szárazra kiapadhassanak.