Közel az év vége

közel az év vége,

karácsonyok kapkodása,

egy kis elszámolás kéne,

békét lelni az elmúlt mába!

bárhogy nézed nem látod

miért rohan vesztébe az országod,

nem érted kinek lehet ez érdeke

ki lehet ennyire aljas hogy emberek

millióit tartja kénszeresen éhezve.

nem hiszed hogy ennyi stadion kéne,

nem akarod elfogadni hogy 200 km-re nyugatra

egy takarító nő másfélszer többet keres mint te,

aki ha kell felkel éjjel

akit nyom a csekk és bizonytalanság súlya,

de hát így lettünk anyánk méhében programozva.

a himnusz alatt már megborzongni

intellektusod nem engedi

csak gondokozni kezdesz

hol az egység ha az apró elhanyagolható részek

kitépik a testből a lényeget

nincs magyar boldogság

nincs magyar jövő

csak a múltból túl gyorsan kapitalistává váló

kulturált kizsákmányolás tanleckéit meg nem tanuló

szenvedtető szerkezetes gőgős és becstelen vezérek.

aztán miért ne lennél silányabb mint a többi.

csak ülsz pötyögve tétlen elmélkedsz télen

az álom helyett földbe gyökerezett lábaiddal

bármikor menekülni kényszerülnél

itt ragadsz mint mindenki aki még itt maradt,

nem bír el ez a világ ennyi millió vadat..

nem ezt ígérték emlékszem,

nem ez volt az a Kánaán a beszédekben,

sem most sem legutóbb nem erről volt szó,

emlékszem amikor még hitben élt a szókimondó.

ma csak a rideg tények vannak.

zsebében kétszáz forinttal – egy EU sincs – áll a pult előtt,

éhes a köcsög,

zsömlét vesz,

büdös és tehetetlen,

munkás,

szarházi mert fizetés kér,

szemét mert egy új nadrágra vágyik.

lehajtott fejjel számol,

fogai tb-s lyukas hiányosak,

de éhes,

gyerek üvölt tudata alatt,

elveszi a zsemlét és ösztönt tagad,

elrakja a nejlon szatyorba,

ha fogja vinni,

mai mint tegnap

újra meg újra.

ezt tettétek a néppel,

szolgálat helyett szolgaság generálás,

becsület helyett egyéni érdekek..

s ott abban a kis hegyekkel határolt helyen,

felperzselték az istenek kertjét.

jön az év vége

elszámolni kéne,

rohanó karácsonyfák alá imitált öröm ajándékokat tenni,

legalább egyszer az évben valamit könnyen kapott hitelből venni,

asztalt hússal megtölteni,

halat és sajtot enni…

miért ülünk bénán a szaron amikor ilyen büdös?

te köszönöd jól vagy.

tettél érte szenvedtél eleget hogy így legyen,

de látni amit itt csinálnak ,

undor és agresszió nélkül tűrni a végzetet..

nehéz teher az értelem,

nehéz teher lehet kilenc millió embernek!

ömleng x-y a kettediken minusz a francsetudjamennyimostanára.....

hogy múlhat ilyen gyorsan az idő?

az elpazaroltnak javítása miként elérhető?

a pillanatok amiket megélsz hogy lesznek évek,

gyakran másodpercek alatt nehéz évtizedek..

annyi könnyet ejtenek akik félnek,

annyi éltében elpusztított lényed

hever mélyen  a pincébe temetve,

szörnyeid közé emlékképekkel karöltve

ragadoznak amennyire csak engeded..

hová tűnt rég elfeledett gyalázott istened?

mindig túl jó a most kéjes szélcsap illata,

annyi az érzés amit fel kell dolgoznod hogy a csoda,

csak kevésnek aposztrofált hamiskás műmisztika,

sarlatánok messiás vérrel írt groteszk harca,

a valóság tükörben mutatott realisztikus képével!

jó élni akár honnan is nézed,

jó dolog hogy ezt a félelem pillanatában is érzed

és halk koppanások közepette zuhan a fejed fekhelyedre,

újabb álomtalan 6 órás mély alvás vár,

jobbodon értékkel ballodon elhatárolt térrel,

most meghalni kell holnapig de csak ésszel,

az ébredés az elmúlással ér fel

újra,

legalább 17 órán keresztül

akár jézus mindenki nap mint nap megfeszül,

elvekért vagy csak azért mert ez a sorsa

te sem lehetsz mostohább mint amit kaptál,

adok neked pár jó szót hogy te is adjál

nekem vagy bárki másnak

adok egy-két jó szót a haláltól távol a világnak!

Kiber testamentum.

Nincs ember a gép mögött,

ember akibe egy gép költözött,

kétséges hogy van e kétsége,

led - esen villog szemének kéksége,

nevet hisz játék csak az élet,

beléprogramozták a rémek,

hogy hajnalokon keresztül,

legyen hely ahová fáradtan menekül,

isten programját kutatja a sorok között,

özönvizet és vagy Szodomát könyörög,

aztán vizet fakaszt üveg szemgolyója mögül,

felkap egy másik gépet és abban elmerü,l

szeretetet programoz a porszívóba

mosógépbe, laptopba, tele-vízióba,

mert ennyi amit adott neki aki teremtette,

eszet meg gondolatokat hogy tegye,

amit tenni kell amikor a szellem gyárba

valamilyen értéktelen selejtet gyártanak le..

játsszál a szavakkal szilikon festett ajak,

csapágyakkal teli alkarod monoton halad

végig a fekete szintén hideg billentyűzeten,

robotikát írsz a sötét tapintható csendben,

ami meg már kész kilövöd az űrbe,

szájber testvéreknek hogy értsék már meg végre:

nincs ember a gép mögött,

nincs lélek ami könyörög,

csak a mikrochip ami dühöng:

ha leveszik az áramforrásról,

ha koptatja az idő,

ha fogy a robot erő,

ha pusztul a velő,

ha már nem robot ő.

Fények

közelebb a halálhoz mint húsz éve

az első ami kiég az a remény villanykörte

aztán jön a múlt gyenge fénye

hogy sötét legyen a jövő minden halvány képe

hónapok óta szétesetten sajnos nem drogtól

lezsarolva fáradtan a fáradságtól

kapitalista ideák istenéhez könyörögsz

adjon még egy autót vagy házat,

csak az anyag adhat a lélekre választ

a hús véres ízes cafrangos leve...

hová tűnik idővel az ember embersége..

kiszívnak facsarják remegő izmokkal belőled

ősidőktől szívedbe tuszkolt heroikus erődet

kell neki muszály hogy rogyjál térdre

mert mikor eljön a vége

te sem leszel több mint a semmi

ahová üvöltve a démonok fognak vinni..

nagy a baj változol érzed

csak még az nem tudod ebben mi a lényeg

szeretni már egyre nehezebb

a tükörben az a nyomorék egyedet

ömleng minden reggeled

hány hasznos egységet

 fognak még kiirtani belőled???

félelem

 a mindenség csak ennyi

törékeny múlandóságodban nem mersz kérni

halandóságod fog a jövőben már csak becézni??

ha hited is marad volna még egy csepp

nem néznéd érzéketlen ahogy játszik a gyermek,

nem lépnél át az utcán haldoklón

nem siklanál át olyan gyorsan a kérő szón

nem ennél tudatosan semmit ami műanyag,

nem hagynád hogy legyűrjön beteg agyad….

bajban van a rendszer

összeomlania luxus

maradsz hát tematikus

értéktelen értelmét vesztett

robotban fém inaitól edzett

húsba ágyazott processzor vezérelt szörnyeteg…

Ha vagy valahol valaki 

csak egy csepp könnyet adj neki

remeg minden porcikája

fajtája önmagát akarja

egy pillanatra érezni újra…

Tények

nem láthatja senki sem

ahogy elfogysz a csendben

ahogy kiégnek a fények

ahogy a forrásokat feléled,

de kevés időnként a végzet

mégis a reggelekkel ha ébredsz

szemedben nyúzott fényű élet,

ereidben lüktető vasoxidos véred,

akkor is adod ha nem kérnek

nem érheti senki sem ahogy nézed

a válaszokat amiket akaratlan is értesz..

csak a csend kattog

csak a szó ami alkot..

minden más álom

túl ezernyi vágyon

magad vagy a halálos ágyon

pedig annyira messze…

nem értenek meg soha

csak cipelt súly lesz ez is újra

pedig szerencse kísért

szellemek szórakoztatnak

tisztelet nyomora övez

és jó pár akarás követ,

lohol utánad a múlt jövő jelen

lélegző szörnyeteg egyvelegben,

keresni káosz elméletek miértjeit

elfáradsz látom rajtad gyengülsz

lassan eldobva a fontos dolgokat

egy pontként a halmazba elvegyülsz

alkotni egy nem összefüggő egészet

elfogadva a karmikus tényt:

lehet hogy senki sem ért majd meg!

Amit hány csak de azt most

amit akarnál annak nincs most akarása

amit láttál itt annak nincsen színvilága

amit éreztél az bele lökött a szakadékba

amit hallottál attól lettél teljesen néma

hány életen át menekülsz magad elől

hány elméleted lesz ami értéktelen kiürül

hány szíved hasítod még meg legvégül

hány testben lesz végre hogy lelked örül..

csak a csend ahol zengnek igazán a húrok

csak én lehetek magamért igazán boldog

csak ez az idő amire tényleg emlékezek

csak itt van a most ahol tényleg jó lehet..

de vasárnap folyatja le a falról véres nyálát

de a porszívó is alig akarja felszívni a porcicát

de a kávé íze sem olyan fanyar édes ha langyos

de kiért halhatnál meg őszinte mosollyal most

azt mondták hogy jó leszek ha tényleg

azt hittem hogy bennem van a tiszta lényeg

azt akartam hogy talán ne fájjon senkinek

azt tettem amiről a lélek akarta hogy helyes

most itt állok a terhekkel amik nyomnak

most adnám őket mind vissza a múltnak

most nevetni kéne vidáman mindennek

most illene vámot fizetni az eddigi életnek

ami hány csak de azt most?

Furcsa arcú istenek..

kizsigerelitek furcsa arcú istenek

elmúlás könnyeiből csepegtettek

apró fiolán át a szemébe,

nem tudja mi a baja

de a kevéssel nem éri be,

mászkál föl s alá a világba,

gyermek lelkének korossága súlya

hideg anyaföldbe húzza..

kiszednek belőled  esszenciális elemeket

robot leszel aki még lélegezhet.

kizsigerelitek furcsa arcú istenek

csak az a pár pillanat maradt meg neked

de azt a keveset is elvesztegeted..

gondolatokra…

Takarítás

Körbenéz a kis szobába

megnyugszik és konstatálja

ez a káosz belső élővilága,

rendet tenni minden nap akar

de a kényszer véres heges utat vakar

minden sebbe amit a bőrön körme ejt,

akarások sokasága fájó múlt időt felejt,

fejet hajt le mélyen szegycsontjára megbánva,

hány de hány pillanat lett itt léte alatt elpazarolva..
Majd fogja a sok régi kacatot papírba csomagolja

nincs benne csillapíthatatlan harag  hisz az ő hibája,

hogy csak így lesz hasznos a nyomtatott média.

Aspirin C+

Betegség tépi atomokra a rendszered,

de te hátradőlsz és azt mondod jó neked.

rég nem látott könyveket veszel a kezedbe,

dalokat hagysz eljutni süketülő füledbe,

elmúlásod hol egész művészi képeid nézed,

aludsz egyet és talán nem is érzed,

magad semmit érőnek, hasztalannak,

talán felfogod múlandóságát rövid utadnak,

talán köhögsz végre hogy a tüdőd fájjon,

végül visszatakarózol el fekve az ágyon,

itt az idő lassan terebélyesedő edzett karodon,

állad már nem tartja kamasz peckesség ,

csontjaidban mint a kalcium fogy a merevség,

istenre gondolsz vajon mikor rohantatok el egymás mellett

és egy marék gyógyhatású készítményt is beszedsz,

mert még nincs itt az ideje egyenrangúként beszélgetni vele,

sok a dolog még ha időnként kénytelen kelletlen megfáradsz is benne,

családod a te magod híján is szép termést adott ennek a világnak,

neked nem maradt más csak hogy a saját betegséged imádjad,

s ha néha le is írod amit a gondolataid kiokádnak a hideg konyhakőre,

egy egy elfáradásnak érzed és tudod hogy bele kell férnie szebb jövőbe.

egy pohár forró víz,

egy tasak vegyi anyag,

pár homlokráncoló nyelés

majd néma csend.

Még nem lehetsz igazán szabad..

12359689789669

A teremtés hajnalán megtanítottak nagyon szeretni

csak amit az isten nagyon szeret elfelejteni

hogy nem tanított meg tisztán gyűlölni vagy elengedni,

amikor az érzelmek átlépik az ingerküszöböt jól kezelni,

a tátongó szakadékok fájdalmas mélységében a látványt,

a csendben mélyén megbúvó vicsorgó sátánt,

a halál kéjes ajkaidra kényszerből nyomott savas égető szia csókját..

A teremtésben is volt hiba talán több is mint amennyire szükség lenne,

de mi sem bizonyítja jobban hogy az ember istenének saját másolt terve,

a fejlesztések következő nagy árat követelő kezdeti lépcsője,

a körforgásban csak a természet törvényét mereven követve:

energia minimumra szólítja fel az  entrópia rendezetlensége,

elmebeteg függőséggel remeg utána minden egyes programozott sejtje,

de ő mert hát miért ne lenne ilyen:

lázad bármi ellen,

nem fogadja el a tényt,

legyűri az idő és a sötétség a fényt.

almák hullnak a fákról,

kígyók fejei mindenütt,

múló remény tartja itt az időt..

Ketyegni a hátramaradt eljövendőt. 

Egy perces 1

Csak egy rövid percet adj,

kérd szemeddel és légy szabad,

hogy az cél végre oda érjen,

ahová érni kell éppen.

Aztán engedj el mindent,

a kevesebb több ha keresed istent,

akkor is csak a másik fekete játszik,

nevet rajtad ha szíved csalfán kábít.

Öreg vagy már ehhez aggastyán,

unod a rohanást ennyi idő után,

megállsz egy rövid percre hogy végre

látható legyen egy pillanatra

ennek az útnak is a vége.  
Ezért születtél ide.

Utazás ott a padon..

(olvasás előtt indítsd el a zenét majd legalább négyszer fogod ezt tenni)

Azok a kis padok tele voltak élettel, akárcsak a tavasz, ami éppen a szárnyait bontotta. András csak üldögélt és figyelte őket. Életében igen kevés olyan pillanat volt, amiben éppen nem tett valami érdemlegeset bármiért és nem érezte magát nyomorultnak, vagy semmit érőnek. Ez kiemelt pillanat volt. 15 év után visszajött ide és fájdalmasan, de emlékezésre ösztökélte magát. Napközben képeket készített magának magáról a múlt lassan változó összetevőiről, most pedig – hogy a délutáni nap már csak kedvesen süti meg a világ árnyékosabb helyeit – átadta a helyet a gondolatoknak. Ritkán térünk vissza olyan helyekre, amiket pillanatok alatt hagyunk el méregből, hirtelen felindulásból. Ezek a helyek kényes hiányosságokra mutatnak rá, mi lett volna ha köröket rajzolnak elképzelt ujjaikkal a sorsfüzet végtelen variációkat tartalmazó lapjaira. Neki most muszáj volt megtennie. Két napja valami olyan furcsa érzésre ébredt reggel. Patakokban folyt a verítéke, izmai egész éjjelen át tartó görcsös rángásoktól sajogtak, agyában valaki turkált, keresett és mégsem hagyott maga után egyértelműsíthető nyugtató bizonyítékot létezéséről. Csak egy kép maradt benne: Veszprém. András a halál első turkálásának aposztrofálta az eseményt és tudta hogy vissza kell térnie a gyökérhez, hogy kicsit jobban értelmezni tudja a saját fáját amiből kinőtt, amit most a szelek a közel fél évszázad alatt lassan kopaszra téptek. Leült, jobb karját átdobta a háttámlán, ball kezével pedig maga mellé vette a fotós felszerelését. Kicsit megsimogatta, kacagott egyet és berakta a fülébe a zene lejátszó készülék hangszóróit. Csak egy kedves, rövid zongora dallam szólt benne. Halkan simogatta a lelkét, ellazította és mint valami masszőr elkezdte kigyúrni belőle az emlékezés vesztés tudatosan kifejlesztett, irtózatos energiákat elhasználó képességét. Nem volt egyszerű a feladat. Ahhoz hogy meg tudja őrizni emberségét kölyök korától kezdve kénytelen volt elnyomni azt a rengeteg információt, amit magába szívott. Szellem szivacs embernek is hívta egyszer magát - amikor kellően ittas és illuminált volt – egy baráti társaságban, mire kinevették és elkezdték gúnyolni. Ekkor csendre intett mindenkit és negyed órán át megállás nélkül sorolta a tettekből és szavakból levont konzekvenciákat, tudattalan elemzéseinek végső emberi gyarlóságukat sértő zuhatagát. Szót adott a szökevénynek. Elengedte a világba had garázdálkodjon.  Természetesen mindenkit vérig sértett és hosszú hónapok türelmes macska egér stratégiai játéka volt, mire mindenki végre újra szóba állt vele. Mire vissza kapta, akik miatt normálisnak érezte magát. Ez volt az első és utolsó, hogy alkalmazta a groteszk agya beteges megfigyelésein alapuló  torz testi elváltozását. Beleérezni másokba nem áldás. Nem valami csodálatos képesség, hanem átok, teher és nehezen kezelhető fétis.

Nem volt ott más csak pár madár eleinte. Aztán csak pár. Aztán csak volt. András ott a színház kertben, a könyvtár mellett lassan ellazult. Kutatását már nap közben elkezdte miközben képeket készített új fotósorozatához. Végig járta a régi utakat, tereket, albérletek tömbjei előtt sétált mint valami rossz ferde szemű turista Budapesten. Kattogott a  műanyaggal bevont fémváz tükörmechanikája. Már majdnem feladta, amikor negyed öt felé ebben a kertben miközben képet készített a bejáratról, megmozdult benne valami. Hátán futkosott a hideg, verejtékezni kezdett és szokatlan izgalom lett úrrá rajta. Akkor tudta hogy a mai napra és erre a kellemes májusi délutánra megérkezett.

Nem volt ott más csak pár madár eleinte. Aztán csak pár. Aztán csak volt. A hatás elérte a kívánt szintet.  A rejtett tudat felszabadult, kilépett ketrecei közül és szétnézett. Színek és illatok masszáját látta. Mint egy rajzolni nem tudó beteg elme nyugtatók hatására festett festménye lett volna  a kert. Hol zöld, hol egy paca barna, hol tört fehér fekete örvénybe kavarva.. Emberek rohantak el ebben a masszában. Férfiak és nők. Sokat felismert sokat nem tudott azonosítani. A teljes minden korokat és teret nem kímélve kavargott, vegyült, alakult amorf anyaggá. Valahogy összefolytak a természet bölcsessége miatt szigorúan elhatárolt síkok, idők, végzetek. Végig mérte saját magát. Olyannak tűnt, mint akin nincs fókusz, mikor fotografálják, bőre sápadt fehér volt, arcának csontos kontúrját kezeivel nem tudta tökéletesen kitapintani. Kicsit félt András másikja Andrásban, de érzett mellette egy kis nyugalmat is. Valamiféle megérkezést. Lépet egyet. A színfelület, mint a nyugodt vízbe hajított kő gerjesztette hullám úgy fodrosodott.  Jött a következő és a következő. Nem tudta merre megy, de jelen pillanatban – ha egyáltalán értelmezhető ilyen közegben az idő, mint mértékegység – még ennek a haladásnak a ténye is örömet okozott neki. A foltokból jól kivehetően látta az öreg fasort, amin keresztül annyiszor mentek át az egyetem szórakozóhelye felé, miután jól betintáztak a barátokkal a szemközti árkádok valamelyik kocsmájába. Érezte minden szépségét és félelmét az akkori önmagának. Nevetett, kacagott és sírt egy időben. Kontrol nélkül, gátakat mellőzve. Ki tudja mennyi ideig tette ezt a séta közben, de a táv a két lépcsősor között nem fogyott, mégis folyamatosan lépkedett. Az amorf alaktalan önmaga megállt és körbe nézett. Tudta, hogy keresni kell valamit vagy valakit. Tudta, hogy itt és nem máshol. Többszöri körbeforgás után az eredeti menetirányhoz viszonyítva jobbra egy kis szürkésfehérre lett figyelmes a mindent körbeölelő színes kavalkádba. Elindult arra. A meghatározhatatlan tér ekkor újra fogyni kezdett a kijelölt menetcél és a kezdő pont között. András amorf önmaga kiáltani akart egyet örömébe, de kénytelen volt elfogadni a szomorú tényt, hogy nemes egyszerűséggel nincsen szája, így képtelen lesz a kiszemelt célt előbb sarkalni arra hogy közelebb jöjjön hozzá. Lépet párat és a masszából hirtelen ahhoz képest egy nagyon élekkel elhatárolt térbe huppant. Minden erősen túl volt exponálva, szemet  - még nem tisztázta hogy egyáltalán ilyen szerve volt illetve van e éppen- zavaróan sok kontraszttal. Ball szélén egy pad volt. Maga a térrész amit az elme kiválasztott nem volt nagyobb alapterületű mint egy 5x5m –es kockára, végtelen magassággal állított test térfogata által kimetszett mindenség darab. Egy kislány álldogált ott. Szép életvidám arca volt. Ball kezét folyamatosan a massza felé tartotta, jobbjában álltalános iskolában használatos kis táska volt. Ajkai mozogtak csak nem hagyta el hang. Amorf andrás figyelte a játékot majd kibetűzte az „anya” szót. Az anyját várta. Lábain jobbra és ballra billeget. Hajának fürtjeit dobálta a kétesen értelmezhető gravitáció. Ekkor – az idő kétségessége után lényegében mindegy mikor- egy másik kézfej jelent meg a két ellentétes élességű felület határmezsgyéjén. Egy nő lépett ki a masszából és kezét a lány kezébe helyezte. András amorf lénye felismert a rá néző arcot. 30 éve volt 20 éves korában. Zsófi nevetett rá miközben a gyermeket magához ölelte és felemelte karjai közé. Lassan elindult felé. Mikor oda ért csókot nyomott az arcra és nevetve megszólalta.

-         Már megint ellógott a séta közben ez a rosszcsont kislányunk apa!

András szellem agyába bele vágtak a szavak. Értelmük felfedezése után, ajka lett, kezének jellemtelen formái elkezdtek tagolódni. Karmok és éles metszőfogak jelentek meg ezeken, sorvadt izomzata dagadni kezdett az erőtől és éktelen mélyről előtörő hörgő üvöltés engedett ki rajtuk. A karja mohón ragadozó gyorsasággal az alakok irányába kapott. A körmök és az erős végtagba szunnyadó gyilkolás vágya darabokat tépett ki belőlük. Elborította képzelt önmagának agyát a valótlan harag. Amikor a vélt bőr fehérjét valami nedves és giccsesen színes folyadék érintette meg, már képtelen volt kontrolálni a szörnyeteget. Hosszú tépőfogai a húsokba mélyedtek. Tépet, marcangolt egész addig, amíg a testek már nem mutatták életből fakadó ellenállásnak jelét. Szuszogott, hörgött, kitágult pupillái erősen fókuszáltak az eredményre. Az átváltozás elérte e nem tervezett végső beteljesülését. Egymásba kapaszkodva feküdtek ott, védekező babapózban.. Szörny groteszk fejéhez kapott – felfogta tettének vissza nem fordíthatóságát- az örökből örökbe nem korrigálható kétséges valóság torzszülöttét. Térdre rogyott – természetesen nem vallási indíttatásból – karmolni kezdte saját testét. Élvezte a fájdalmat, amit okozott magának. Nyugtatta a test egységét elhagyó bőr furcsa hangja, ahogy a korlátozott térben lebegve magas hangot adott ki magából a zuhanás közben…

Patakokban folyt róla a víz. A zene lejárt. Valamiért megállt a végtelenítés szoftveres folyamata. A gép döntött, hogy ennyi elég volt. András prüszkölt, köpködött, ajkain érezni vélte a furcsa utazás színes testnedv ízét. A világ egy pillanatra monokróm lett. Fekete és fehér, majd több átmenetes szürke végül a megszokott unalmas színes. Balljára nézett és megnyugtatta, hogy a gépparkját nem vitte el senki. Az eget kémlelte vajon mennyi időt töltött itt. Durván fél órára saccolta az egész víziót. Mozgatni kezdte végtagjait, remegő lábaiba parancsban ráförmedve erőt csoportosított, megemelte magát és körbe nézett. 25 éve itt beszélt utoljára Zsófival. Itt küldte el magától, dobta oda a többinek azt az érzékeny különleges kis lelkét. Itt ölte meg – ebben a kis színházi parkban a platán fák között- egy értelmezhető jövő minden lehetőségét. Könnyek csordultak végig az arcán. Csont és borosta simogatta őket. Kicsit hagyta kiélvezni a pillanatot, amikor a lélek kimászik a mélység kesze-kusza barlangrendszeréből a felszínre és megijed a fénytől. Megszokta már a sötétséget.

- Majd legközelebb. – motyogta maga elé és végre érezve a tér súlyát, a gravitáció erejét, a létezés kényszerű örömét, valós értelemben is méterek lefaragásával együtt a kijárat felé haladt.

 - A férfi könnyei gyémántok lesznek amikor lejutnak a föld középpontjába  – nevetett, előkotorta a gépét a hátitáskából és keresni kezdte a délutáni forgatagban az emberek dugdosott igazi arcát. Keresett valamit valakikben.. Vagy valakit valakikben… hátha még itt lakik ő is… annyi év után..

Enyém.com blogbirodalom! (freeblog elképzelt halála)

A szoba közepén nem volt semmi András tespedt testén kívül. A környező falak monoton fehérségét csak egy nyitott könyvespolc törte meg. A padló régi és igazán fa volt. Rátapasztott füleinek érzékeny hallójárata hallani vélte, ahogy a korosodó szúk majszolják az emészthetetlennek hitt cellulózt. Elmélkedett. Volt lehetősége végig gondolni a miérteket, a hogyanokat. mennyi embernek fogok ezzel ijesztő meglepetést okozni. Hány önjelölt gondolat kiokádónak fogom egy telefonnal sokévi személyes munkáját tönkre tenni?. - Pénz isten simogasd meg a tehertől megtört vállamat. Segítsd kezemet ledobni magamról a terhet.  Emlékeiben felidézte az első ötlet születését abban a kis lepukkant kocsmában. Péterrel egy éjszakát beszélgettek át fél liter tömény mellett. Tervezgették mennyire cool lesz ez az egész. Majd a szemközti asztalnál üldögélő két csajhoz huppantak – gusztustalan, taszító magabiztossággal- és egymásra kacsintva egy oltári hatalmas dugással tettek pontot az ötlet i tetejére. Egy héten belül - lelkesen  szervezve a megbeszélteket- megvették az első szerverüket. Az összes pénzüket erre költötték, de valahogy nem éreztek sajnálatot. Akarták, kellett nekik, beteges vágyat éreztek, hogy életre hívják az elgondolást. Mint valami mániákus kujon, vagy fanatikus hívő, aki saját testén robbantja fel a bombát vélt szent háborújának gyarló igaz hitet megtagadó ellenségeinek tömegében.. Valahol Amerikában csak filléreket ér az élet. Vannak olyan helyek ezen a földbolygón, ahol az ötlet érték, a gondolat nem valami féle vírus, amit tűzzel vassal kell pusztítani.. De ez a földrajzi hely sajnos – bizonyos tekintetben – Magyarország. Andrásnak 10 év kellett, hogy rájöjjön és felnőjön a társadalom által elfogadott normákhoz. Formálatlannak, debilnek és agresszívnak kell itt lenni. Taposni más ember testén át előre vagy fel illetve mind kettő. Köpni muszáj ha megtelik a pofád haragodtól habzó nyáladdal.. Nyeljenek a buzik, meg a köcsögök.. Kezével egy hatalmasat csapott a fa felületre, ami eddig olyan nyugodtan és anyaként óvva tartotta gerinctelen hátát. - nem érdekelnek azok a nyomorék felhasználók! Leszarom..! – emelkedni kezdett, fél ülésbe helyezte magát és térdeit a mellkasához szorítva erősen kapaszkodott hiányosan megmaradt önnön emberségében.  Előkaparászott egy szál cigarettát, meggyújtotta és hosszasan, teljesen átadva magát az élvezetnek tüdő bolyhai közé áramoltatta a füstöt. – dögöljetek meg! Nekem pénz kell! Abból élek én is!!!- idegesen gyömöszölve a leégett szálat csikket formált az erre a célra kinevezett agyag edénybe, tovább növelte seggének távolságát a természetes támasztól és lassan, megfontoltan kiegyenesedett mint az első ősember amikor génállománya már alkalmassá tette őt a teremtés végső céljának beteljesítéséhez. Rombolni. A telefont előkotorászta a zsebéből, kikereste a számot és megérintette a megfelelő ikont. Alig csörgött kettőt, vagy hármat mire a vonal másik végén egy unott hang beleszólt.

-          Igen tessék..

-          Mehet. Vigyétek az egész szerver parkot a picsába. A szerződést holnap reggel aláírva beviszem.

-          Jól döntöttél András. Ne félj! Jól döntöttél!

-          Persze! Persze! Tudom cseszd meg! Tudom! Csao.

Kinyomta a készüléket. Egy pillanatig még nézte a lakás falait, sarkon fordult és kiveretett az előszobába. Magára húzta a cipőjét, leellenőrizte a közmű egységeket hogy rendben lezárta e őket és kilépett a bejárati ajtón a függőfolyosóra. Még matatott a zsebébe a kulcs után, megtalálta és betette a zárba, majd elfordította. Az utolsó kattanás. Ezt is tudta. Lehajtott fejjel elindult a lépcsőház felé.. Pár lépés után megállt, elgondolkozott és visszasietett az ajtó elé. Ideges kapkodó kézzel az rácsok közé nyúlt és kitépte a táblát a faburkolatból. Nézegette, forgatgatta majd elhajította a központi ovális belső udvar irányába. Várt még amíg koppant egyet és sarkon fordult.

-          Vége! – morogta az orra alá és beszállt a liftbe.

A belső udvarok mindig érdekes játszó terek a gyerek lélek számára. Ahogy a kis kocka alakú sárga anyagú methlakin megtörik a fény. A hangok furcsa visszaverődése a felületekről, a törések és érzések amiket itt hagytak az emberek. Felnőttek. A franc sem érti őket.. – gondolhatta az a kis 10 éves kedves kócos kisfiú. Kalandot akart a mai délután keresni. Valami újat. Leült középen ahogy szokott és kívánni kezdett magának egy izgalmasabb belső udvart. Becsukta a szemét és erősen gondolt rá, fantáziájában megjelent a moziszerű élmény. Nevetgélt és érezte, hogy a feneke egyre gyorsabb iramban adja át a föld hidegét a derekának, ezért felállt  - mivel anyukája jól nevelt ember palántának nevelte – és kinyitotta a szemét. A szokásos fénytörések játékát figyelte, miközben a legtávolabbi ovális görbületben - éppen e beszűrődő délutáni fény határmezsgyéjén – egy az átlagostól más irányba kalandozó fény nyalábot vett észre. Oda rohant és kezeit a szájához kapva felkiáltott.

-          Kincs!!!!!

Felemelte a tárgyat. Egy apró gravírozott cégtáblát fogott a kezében . A felülete igényesen tükörre polírozta a gondos mester kéz. A rajta fellelhető írás stílusa csak annyira volt cirádás, hogy egy 10 éves is el tudja betűzni ami rajta állt. Izgatottan simogatni kezdte a tárgyat, forgatgatta, méregette majd neki állt szótagolni a szöveget amit rajta látott.

„Enyém. com blogbirodalom”

Hosszú sor és rövid

nehéz kilépni  a múlt árnyékából

pont.

a fáradt lélek azt a szárnyat amit kibont

letépi.

őseid véréből tanultál meg ennyire félni

rossz.

akik nem ismernek gondolják ez nem gonosz.

kár.

démonod táplálkozik belőled mohón emberséget zabál

taposod.

barátok nélküli utadon  a semmit időnként markolod

nem érted.

a szeretés tényétől számlált perceid minek félted

kevés.

falak vesznek körbe sötét ridegséged megvéd.

hiba.

a pillanat nélkül elveszetten adnak korházi ágyon megint oda.

neki.

megemel áztatnak sós sűrű ember könnyei.

anyádnak.

ne félj nem lesz annyi tudatosan gerjesztett bánat.

legközelebb.

jobb sorsot kívánva egyszerűbb karmát küldenek neked.

gyermek.

bölcsődtől a sírig génjeid parancsai érzem vernek.

véresre.

rogynál látom rajtad porcaid  roppantva kőbe préselve.

hiszed.

luxus a gyengeség apró kék ember gyermek.

neked.

egy szavas befejezésed büntetésből nem lehet.

Kattogj..

csak te meg én öreg barátom. kattog miközben a tekervényekben forgó mozgást végezve, elektron pályák sokaságában ébred az ösztön. hasad mint a méretéhez képest elképesztő energiát felszabadító atom. energia vagy semmi más te gondolat. áram és biokémia. váltakozó fluxus, tér idő állandóság fűszerezve halandósággal, múlandó valami a semmiből születve. teremtés vagy, istenek átka, emberek veszte, akaratok beteljesülése, varázslat hatalmas felelősséggel. kattogsz. kínai műanyag testedet újaim bőszen verik, jelek amik megkülönböztetnek a többi másiktól, lassan már lekopnak,mert  izzadnak a begyek, jártad útján akár síkká is válhatnának a hegyek. sokszor volt, hogy el akartalak ereszteni, nevetve lassan belelendülés közben nyakon vágni, kiirtani magamból, ha már nem lehet csak ebből a bizonyos srácból, álmaim kertjében akartalak gyomként permetezni, hogy végre hagyjál békén aludni.. de te csak kattogsz. ki tudja mi késztet, milyen nyomor járatja ezekkel a végtagokkal táncos végzetet, csak megy előre mikor jobban hátra, vissza soha ugyan de még markolja erősen született  hiánya.. mi lesz veled, ha az energiát már előteremteni nem mered, vagy nem tudod…  mond meg nekem bár beszélni képtelen vagy, hová fogsz tűnni, ha kihal a paksi új blokk minden hasadni vágyó elektron burka, mi lesz veled ha már minden kocogtatható kőkeményre fagy. csak te öreg barátom meg én. járjuk a táncot, csapkodjuk össze lábainkat, mint valami ostoba romantikus filmben hallívúd díszletei között a csinos és nagyszerű húsok a giccses ágyjelenet után. nagyon a hajnal fáraszt, ha reggel nem kapsz kávét. eladott országodban lehajtott fejjel bólogatsz áruként. milyen alternatívákat hagysz kattogás a haragnak, ha okkal és erővel elnyomott sebeiből előtörő vérerek a türelmetlenségtől felszakadnak. régóta – talán öröktől – nincsenek kérdőjelek. a kérdőjelekbe rajzolt görbék már felskiccelik a válaszokat, amikbe valaki valamiért hogy ne unatkozz már válaszokat is elrejtett. kinek nevezed aki világra hozott ott, ahol nem a sejtek véletlen összhangja teremti a végtelen bonyolultságú életet. csak buszok rohannak bárhová, csak emberek büdösen és kiégve lépkedik a napi rutin sakklépéseit, nincs logika, nincs tisztelet ebben a játékban. csak ragadozók és áldozatok,nyertesek és vesztesek, köztes pályaválasztás nélküli egyedek, név és jelszó nélkül, kódok és számok mögé bújtatva az embert rendszer szinten. zombik és orvosok, akik már megfertőzve, de még utolsó csepp józanságukkal is küzdenek, hogy legyen valami ellenszeretek. csak te meg én öreg barátom. régi páros mióta vakon gépel a látni akaró színvak. csak a szavak súlya lehet már teher, azt gondolod hogy az idő válladra pakolt nyomora már edzett elégszer, aztán mindig jönnek új gondok, lesz a házban majd új és rosszabb a gondnok, kinyitva a szobák ajtaját tudatosan ereszti majd be a hideget… hogy fázz. aztán egymásba bújtok kattogások közepette, testek sokasága lesz a válasz a lélek szomjára, vagy maga az álom, a virtuális igazság amit a technika hozott ezüst tálon. miért kéne tudni. csak hogy felkészülhess a világra. csak hogy még egy diplomával többet tehess a kis színes papírgyűjtő dobozkába. csak te meg én öreg barátom. kattogsz én ürülök mint a széklet ha biokémia kényszer hajtja megszületni mocsokként a furcsán formázott kerámiába.  próza is kell az ódák világába. Anti hősökre is szükség van, hogy ne harcoljanak az igazi hősök hiába. ezt a kényes egyensúlyt kaptad te is, ezt krákogod a doboz cigaretta után a hibákba. kattogj csak te és én öreg kínai barátom.

Mind egy..

Ahol holtait temeti a civilizáció,

ott érted miért hatalmas probléma

ha soha de soha nem elég a jó,

ha a rengeteg mellett sincs elég,

amikor a fejlődés a mohóságba elég..

A véget szülitek ide,

de a végzet volt minden új hírnöke,

mióta az atom elfoglalta kegyes helyét

s kékes vörösesében bezáródott az ég.

Átkot hozol asszony a világra,

átkaid lettek ébrenléted

vérben és kínlódásban fogant

göndör fürtű fekete báránya,

pásztor nélkül fosztogató horda,

ezer évnyi mukától szép szőlők

kecske fog rágta káosza..

Ahol éled ott el is múlik..

Visítva gyorsan lassan,

hangos nyögések között vagy halkan..

Mindegy ami ellen tenni már nem lehet..

Lehunyt szemid mögött látod a végzetet.