Kattogj..

csak te meg én öreg barátom. kattog miközben a tekervényekben forgó mozgást végezve, elektron pályák sokaságában ébred az ösztön. hasad mint a méretéhez képest elképesztő energiát felszabadító atom. energia vagy semmi más te gondolat. áram és biokémia. váltakozó fluxus, tér idő állandóság fűszerezve halandósággal, múlandó valami a semmiből születve. teremtés vagy, istenek átka, emberek veszte, akaratok beteljesülése, varázslat hatalmas felelősséggel. kattogsz. kínai műanyag testedet újaim bőszen verik, jelek amik megkülönböztetnek a többi másiktól, lassan már lekopnak,mert  izzadnak a begyek, jártad útján akár síkká is válhatnának a hegyek. sokszor volt, hogy el akartalak ereszteni, nevetve lassan belelendülés közben nyakon vágni, kiirtani magamból, ha már nem lehet csak ebből a bizonyos srácból, álmaim kertjében akartalak gyomként permetezni, hogy végre hagyjál békén aludni.. de te csak kattogsz. ki tudja mi késztet, milyen nyomor járatja ezekkel a végtagokkal táncos végzetet, csak megy előre mikor jobban hátra, vissza soha ugyan de még markolja erősen született  hiánya.. mi lesz veled, ha az energiát már előteremteni nem mered, vagy nem tudod…  mond meg nekem bár beszélni képtelen vagy, hová fogsz tűnni, ha kihal a paksi új blokk minden hasadni vágyó elektron burka, mi lesz veled ha már minden kocogtatható kőkeményre fagy. csak te öreg barátom meg én. járjuk a táncot, csapkodjuk össze lábainkat, mint valami ostoba romantikus filmben hallívúd díszletei között a csinos és nagyszerű húsok a giccses ágyjelenet után. nagyon a hajnal fáraszt, ha reggel nem kapsz kávét. eladott országodban lehajtott fejjel bólogatsz áruként. milyen alternatívákat hagysz kattogás a haragnak, ha okkal és erővel elnyomott sebeiből előtörő vérerek a türelmetlenségtől felszakadnak. régóta – talán öröktől – nincsenek kérdőjelek. a kérdőjelekbe rajzolt görbék már felskiccelik a válaszokat, amikbe valaki valamiért hogy ne unatkozz már válaszokat is elrejtett. kinek nevezed aki világra hozott ott, ahol nem a sejtek véletlen összhangja teremti a végtelen bonyolultságú életet. csak buszok rohannak bárhová, csak emberek büdösen és kiégve lépkedik a napi rutin sakklépéseit, nincs logika, nincs tisztelet ebben a játékban. csak ragadozók és áldozatok,nyertesek és vesztesek, köztes pályaválasztás nélküli egyedek, név és jelszó nélkül, kódok és számok mögé bújtatva az embert rendszer szinten. zombik és orvosok, akik már megfertőzve, de még utolsó csepp józanságukkal is küzdenek, hogy legyen valami ellenszeretek. csak te meg én öreg barátom. régi páros mióta vakon gépel a látni akaró színvak. csak a szavak súlya lehet már teher, azt gondolod hogy az idő válladra pakolt nyomora már edzett elégszer, aztán mindig jönnek új gondok, lesz a házban majd új és rosszabb a gondnok, kinyitva a szobák ajtaját tudatosan ereszti majd be a hideget… hogy fázz. aztán egymásba bújtok kattogások közepette, testek sokasága lesz a válasz a lélek szomjára, vagy maga az álom, a virtuális igazság amit a technika hozott ezüst tálon. miért kéne tudni. csak hogy felkészülhess a világra. csak hogy még egy diplomával többet tehess a kis színes papírgyűjtő dobozkába. csak te meg én öreg barátom. kattogsz én ürülök mint a széklet ha biokémia kényszer hajtja megszületni mocsokként a furcsán formázott kerámiába.  próza is kell az ódák világába. Anti hősökre is szükség van, hogy ne harcoljanak az igazi hősök hiába. ezt a kényes egyensúlyt kaptad te is, ezt krákogod a doboz cigaretta után a hibákba. kattogj csak te és én öreg kínai barátom.

Mind egy..

Ahol holtait temeti a civilizáció,

ott érted miért hatalmas probléma

ha soha de soha nem elég a jó,

ha a rengeteg mellett sincs elég,

amikor a fejlődés a mohóságba elég..

A véget szülitek ide,

de a végzet volt minden új hírnöke,

mióta az atom elfoglalta kegyes helyét

s kékes vörösesében bezáródott az ég.

Átkot hozol asszony a világra,

átkaid lettek ébrenléted

vérben és kínlódásban fogant

göndör fürtű fekete báránya,

pásztor nélkül fosztogató horda,

ezer évnyi mukától szép szőlők

kecske fog rágta káosza..

Ahol éled ott el is múlik..

Visítva gyorsan lassan,

hangos nyögések között vagy halkan..

Mindegy ami ellen tenni már nem lehet..

Lehunyt szemid mögött látod a végzetet.

Gondolatok..

Adj egy percet érezni a csendet

ahogy átkarolja a teret,

érzed mennyire reszket..

Elereszteni akarja de nem lehet,

lehajtott fejjel engedi elrohanni az életet,

aminek időnként nincs is értelme,

mégis a percet kéri  csendbe,

majszolja mazsoláit a lét müzlijéből,

karol ha lelke kiürül,

hajt hogy legyen cél..

Mosolyogj kedves fontos nekem a léted,

minden amit nem adhat meg

csupán genetikai kényszerképzet ,

csak markolja a homokot egyre erősebben

s ahogy lassan kipereg a végtag vég percek közül

úgy a gyertya tüze újra felsercen,

lobban mint a szikrát kapott benzines kanna,

forró nyári napon bőrsejtjeit elpusztítva,

lecsupaszodik a csontról a hús,

láthatóvá vállnak a legbelsőbb szervek,

mert a szeretet átkában leszel a leginkább

olyan akit ha szeretnek,

csak fájdalmat ad kéjeset,

érintésével rád nyomva

izzó sorsát az örök bélyeget..

Hány életen át kell még játszani ezt a szerepet,

a tükörben leguruló csepp vizeket kérdezed…

Amíg csak kell amíg csak lehet..

Adj egy percet hogy magam legyek..

adj egy percet hogy lásd az a másik

éppen most kit is temet vagy teremt,

hogy utamon mikor mellém álltál

ne bánd ha bármikor más irányt választanál..

Nagy az ára annak a sok sornak

 amit a szellem kivéreztetett inaival

az élet sorsszerű lapjaira írnak,

hát adj egy percet hogy ne áldozzak a múltnak

többet a jelenből lélektelen kutatva tovább az ujjat..

Jó hogy itt vagy s ha lenne istenem

hálával csókolnám lábát amiért

egykor ide küldött nekem..

A vadnak áldozatot tanulni

s áldozatnak vadságot tanítani..