Kis
csendet adjatok város zajai
álmos
hallójáratainak bonyolult
rengetegébe
rendszer gyanánt,
születtél
ide olyannak amilyenné
tettek
a pillanat késének karcai,
barázdákba
tenyered fonákjára
írva a
szót hogy ontsad ki magadból,
okádd
beled tartalmát selymes
kövek
közé keresni a semmit,
jó
neked látom a szemedben
és
érzem ahogy félsz
mikor
lépkedsz ezen az úton..
Ki vagy
te gaz igazán,
mikor
utolér a reggel?
Rég
maradtál ennyire intim közelségbe
démonjaiddal
közösen kortyolgatni
a
végzet mámorító serlegéből,
éjszaka
jő sötét és puha bársonya
eltakarja
a nappal fényeit,
új
álmok méhe lesz az anyagból
elektronokká
alakított valóság,
hogy
pihenhess végre akaratlan
remegő
végtagjaidban kor rákja
remeteség
utáni vágyad rágja…
Ki vagy
te igaztalan
mikor
utol ér az éjjel?
Egykor
szél kérődzött ki hegyek
várossal
határos meredek dombjain,
ma
égett aszfalt illata keveredik
vizelettel
és emberszerű bélsárral,
apró
lyukakon át megszállva
a mámor
pillanatát…
Boldogság
réme ijesztget
természetéből
fakadó elmúlásával,
miközben
mindenki cserélne veled
aki nem
olyan mint te akivel cserélnének.
Szemed fénye
nyugtat
ha
látom magam benne,
szemed
fénye szépség
és
kérdések végtelenje..
Miértek
forrásának végtelen
párhuzamosa
vagy testvérem,
korcs
elmúlásában reinkarnálódott
testtelen
konstans torz idő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése