Rég megcáfolt elméleteket olvas vissza a veszett
vad
Száján idővel érlelt röhögés sebe vérvirágba fakad,
Nem tép fel máshol már sebeket e hazugság csak ott
Ahol a leggyengébb mindig féltve vérét ő volt:
Telt ajkainak sűrű íves sarkába,
Fürkésző szemgolyóitól pár centire,
Istenek márványköves temetőjébe,
Elfogyasztott nőtetemek csapdájába,
Örökké lélek húst marcangoló önismeretébe
Értetlenség kését végérvényesen csontig mártva
Saját ekcémás bőrét kacagva nyúzza!
Ostoba vakká tesz téged látó barátom a szeretet,
Vagy legyél lélekerőből okosabb egy cseppet,
Vagy felejtsd el az érzést amid mindig temetett,
Mert az utolsó pillanatban ha tetszik ha nem,
A jobbik rosszból de választanod kell neked!
Is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése