Kattogj..

csak te meg én öreg barátom. kattog miközben a tekervényekben forgó mozgást végezve, elektron pályák sokaságában ébred az ösztön. hasad mint a méretéhez képest elképesztő energiát felszabadító atom. energia vagy semmi más te gondolat. áram és biokémia. váltakozó fluxus, tér idő állandóság fűszerezve halandósággal, múlandó valami a semmiből születve. teremtés vagy, istenek átka, emberek veszte, akaratok beteljesülése, varázslat hatalmas felelősséggel. kattogsz. kínai műanyag testedet újaim bőszen verik, jelek amik megkülönböztetnek a többi másiktól, lassan már lekopnak,mert  izzadnak a begyek, jártad útján akár síkká is válhatnának a hegyek. sokszor volt, hogy el akartalak ereszteni, nevetve lassan belelendülés közben nyakon vágni, kiirtani magamból, ha már nem lehet csak ebből a bizonyos srácból, álmaim kertjében akartalak gyomként permetezni, hogy végre hagyjál békén aludni.. de te csak kattogsz. ki tudja mi késztet, milyen nyomor járatja ezekkel a végtagokkal táncos végzetet, csak megy előre mikor jobban hátra, vissza soha ugyan de még markolja erősen született  hiánya.. mi lesz veled, ha az energiát már előteremteni nem mered, vagy nem tudod…  mond meg nekem bár beszélni képtelen vagy, hová fogsz tűnni, ha kihal a paksi új blokk minden hasadni vágyó elektron burka, mi lesz veled ha már minden kocogtatható kőkeményre fagy. csak te öreg barátom meg én. járjuk a táncot, csapkodjuk össze lábainkat, mint valami ostoba romantikus filmben hallívúd díszletei között a csinos és nagyszerű húsok a giccses ágyjelenet után. nagyon a hajnal fáraszt, ha reggel nem kapsz kávét. eladott országodban lehajtott fejjel bólogatsz áruként. milyen alternatívákat hagysz kattogás a haragnak, ha okkal és erővel elnyomott sebeiből előtörő vérerek a türelmetlenségtől felszakadnak. régóta – talán öröktől – nincsenek kérdőjelek. a kérdőjelekbe rajzolt görbék már felskiccelik a válaszokat, amikbe valaki valamiért hogy ne unatkozz már válaszokat is elrejtett. kinek nevezed aki világra hozott ott, ahol nem a sejtek véletlen összhangja teremti a végtelen bonyolultságú életet. csak buszok rohannak bárhová, csak emberek büdösen és kiégve lépkedik a napi rutin sakklépéseit, nincs logika, nincs tisztelet ebben a játékban. csak ragadozók és áldozatok,nyertesek és vesztesek, köztes pályaválasztás nélküli egyedek, név és jelszó nélkül, kódok és számok mögé bújtatva az embert rendszer szinten. zombik és orvosok, akik már megfertőzve, de még utolsó csepp józanságukkal is küzdenek, hogy legyen valami ellenszeretek. csak te meg én öreg barátom. régi páros mióta vakon gépel a látni akaró színvak. csak a szavak súlya lehet már teher, azt gondolod hogy az idő válladra pakolt nyomora már edzett elégszer, aztán mindig jönnek új gondok, lesz a házban majd új és rosszabb a gondnok, kinyitva a szobák ajtaját tudatosan ereszti majd be a hideget… hogy fázz. aztán egymásba bújtok kattogások közepette, testek sokasága lesz a válasz a lélek szomjára, vagy maga az álom, a virtuális igazság amit a technika hozott ezüst tálon. miért kéne tudni. csak hogy felkészülhess a világra. csak hogy még egy diplomával többet tehess a kis színes papírgyűjtő dobozkába. csak te meg én öreg barátom. kattogsz én ürülök mint a széklet ha biokémia kényszer hajtja megszületni mocsokként a furcsán formázott kerámiába.  próza is kell az ódák világába. Anti hősökre is szükség van, hogy ne harcoljanak az igazi hősök hiába. ezt a kényes egyensúlyt kaptad te is, ezt krákogod a doboz cigaretta után a hibákba. kattogj csak te és én öreg kínai barátom.