Most tudtam meg (novella)

András halkan lépkedett a város ezen utcájának jellegzetest mintákat formázó térkövén.  Hideg volt, csend, mindenütt fényes izzók és az a rengeteg örökzöld fa tetem.. Nem értette a többi embert. Valószínűleg nem is akarta megérteni őket vagy egyszerűen képtelen volt bele képzelni magát a helyzetükbe. Boldogok, társsal, családdal, barátokkal ünnepelnek. Zavarta, hogy ezen a kiemelt napon annyira intenzíven felerősítik az érzést,  amire ő személy szerint képtelen volt. Normál esetben nem zavarta ez a groteszk hiány, de ilyenkor.. A szőr futkosott a hátán, rázta a hideg minden életre termett izmát. Unottan ballagott, cél és konkrétumok nélkül. Ez a város a borból élt, a szőlőnek termőterületet adó hegyek lankáin terpeszkedett kecsesen, közel ennek a furcsa országnak déli határvidékeihez. Az a kurva már meghalt, ezért költözhetett ide. Időnként felnevetet,  amikor evvel a jelzővel illette, mert tudta hogy csak  a harag és gyűlölet beszélt belőle, mellesleg Zsófi nem volt épp egy nagy ágyzsonglőr. Talán nem is élvezte a sexet, tehát igazán kurva sem volt soha. Nem mondhatta el neki az igazat a férfi. Nem lehetett soha igazság azok között a falak között, amit elhagyott, amíg él. 20 év után is undorodott tőle, ettől a helytől is, mégis annyira szeretett hogy amikor az élet nagy vagyonhoz jutatta, első dolga volt ide költözni és vegynni egy hatalmas házat a hegy tetején, rálátással a Dunára, a síkságra ami körbe ölelte a borvidéket. Szembe kellett nézni a múltjával. Két gyors utalással elintézte, hogy Zsófi soha ne kerüljön elé. Ismerte mennyire szereti a pénzt és az ostoba kis álmai nem ehhez a földhöz kötötték. Sokszor nevetett az emberek ezen furcsa gyökér kereséses vágyain is. Neki semmije sem volt mégis élt. Nem boldogan, de rettenetesen termelékenyen. A boldogság gyenge vágya soha sem volt fő szempont. Legalább is azt gondolta és ha bármiért is nem ezen a szigorú elvi pályán röptette a gondolatait erős önkontrolt gyakorolt. Csak sétált céltalan a városban. A főutca remek átalakításon esett át az elmúlt évtizedben. Az emelkedő végében egy templom várta a merész utazót aki fel mert captatni erre az erős dombra. András a tér közepén leült a több száz éves macskakövekre és kezeibe pihentetve arcát, mereven nézegette azt. Sok kérdése lenne istenhez, de az említett személy általában elzárkózik a beszédtől vele. Már minden ismerősének a halál közeledtével volt lehetősége az isteni kinyilatkozással találkoznia, csak neki nem. Gyakorta nevetett fel álmából a félelemtől, hogy netán örökké fog élni. Micsoda nyomorult büntetés lenne ez? Micsoda átok? Elővett egy szál cigarettát. Halk szisszenés kíséretében adta át magát az élvezetnek attól független, hogy egy halom közterülettel kapcsolatos törvényt szegett meg. Már semmi sem a régi. A nadrágja már átengedte a kövek sugározta hideget. Ideje indulni – gondolta és feltápászkodott. Gyors és ruganyos volt. Korát meghazudtoló erő és vitalitás birtokában lépett nem rég az ötödik x-esek világába. Lefelé vette az irányt. Valahol pár km-re hagyta az autóját. Emlékek tömkelege tört fel. Nevetések az elmúlt húsz évből, könnyeinek és vágyainak súlyos terhei, nőstények testének vonalai, nyögések, a drogok mámor gyönyörében fogant versek, a sok utazás. A gazdag emberek szegénysége a magányuk nyomorában tetőzik ki értékelhető hiánnyá. Ez az elcseszett ünnep, a sok múltból kigyomlálódott ostoba társadalmi szokás közül egyedül ez maradt  életben, ez nem volt képes elsüllyedni a modernizáció örvényében. Ez kellett az embereknek valamiért. Az panelok és modern téglaházak sűrűjében egy kis csehóra lett figyelmes. Valamiért nyitva volt 24-en éjjel is. Nem érezte, hogy veszthetne bármit is ezért betért. Alig pár aprócska asztal volt és néhány embernek ülőhelyet biztosító bárpult. Egy harmincas éveiben járó nő állt mögötte. Meredten figyelte a faszit aki belépett. András első gondolata az a tény volt, hogy az ellenkező nemű igen csinos. Karban volt tartva minden testrésze, mivel gazdagon lehetőséget adott a szemlélőnek hogy ezt bizton állíthassa. Egy ásvány vizet kérek- mondta András. A nő rámosolygott.

-          Egyedül ? Mióta – kérdezte miközben rutinos mozdulatokkal letekerte az üveg szájáról a kupakot.

-          Talán ezredik élet lehet?- mosolygott a válasz adás közben. - Már talán ezredik élet óta- ismételte a nyomatékosítva gyatra mondandóját.

-          Nemsokára zárok. Nem a tiéd az a hatalmas ház a hegy tetején?

-          De az enyém. Van kedved megnézni?

-          Érdekel. Valami kis mókád akad?

-          Nem fogsz unatkozni ígérem neked. – a vizet egy kortyintással felhörpintette és leszállt a bárszékről.

Miközben nézegette a helységet várta hogy a nő letakarítsa a pultot, eltegye az üvegeket és felvegye a kabátját. Mi a neved? Kérdezte. - Zsófi - kapta a választ. András felnevetett. Két kis könnyel zord arcának erős vonásai között a lányra nézett. Megszorította a kezét és kivezette a kávézóból. Az a bizonyos felsőbb rendű kis köcsög megint megviccelte. A nő kérdőn nézett rá. András értette a nézést és halkan az üres esti város hideg légterébe eresztette a választ.  - Most tudtam meg kishölgy, hogy nem fogok örökké élni. Most tudtam meg!