Eredet nem vágod inkább keresed

érzed hogy élsz

még akkor is ha félsz

csak cseppek csöpögnek

arcodon hegedő idő sebek

öregszel mint az országút

de érzed hogy az elmúlással

akár jó vagy jobb is lehet neked..

te úgy hívod hogy élet

engem minden kiömlő szava éget

sebes patakként sziklát koptat,

amortizál ahogy belőlem hozzád szólnak,

éjjel kísért nappal feláldoz

télen megfagyaszt nyáron kiátkoz…

nehéz ha hangok szólnak csendes térben

megőrizni lassan dögledező emberségem..

mennyit csalódtam már bennetek,

hányszor fosztottátok ki az ércben gazdag ereket,

hány testben nem talált a féreg bíztató helyet,

hányszor kell még újra nekifutva nevetve

újraszületni ezt az egyszerű életet.

szeretsz mindenkit aki képes lecsendesíteni

amit nem is igen kéne soha senkinek hallani,

a lelket azt a nyughatatlan méhkast az odúba,

azt édes mézet gyűjtögető gyilkos rajt,

a rendszert ami nem vezet sehova,

mert nincs racionális eredete

nincs múltja és nincs jelene

mert nem tapintható

mert nincs senkibe helye…

aztán leveszed a kalapod,

isten te nagy komikus tudtad a dolgod,

káoszból rendet teremtettél

mégis szomjazza hogy majd egyszer

végre valahára oda vissza tér..

érzed hogy élsz,

érzed hogy van valami célja,

te nem érted mikor miért hova

csak megállsz egy lámpa alatt

és elmélkedsz mi is az a nagybetűs csoda..