Angyal.
Engedd el
a lelkeket démon,
eljöttem
az országból ahol
a fény
kegyesen ül a trónon,
hoztam
szavát hogy végre értsed
itt a
hatalmad ereje
megérte a
véget.
Démon.
Ki vagy
te szárnyas fehér,
erény
köntösében népeket pusztító
aki itt a
földemen akarata
beteljesülésében
remél
bármi
részre hajlást tőlem?
Ki vagy
te hogy megítélsz engem?!
Angyal.
Nem más
mint aki teremtett téged
jobb és
tisztább mint a végzet,
szemek csillogásának
könnyes képe
a tiszta
igazság húsba materializálódott
kezdetektől
legszentebb vére.
Csak ez vagyok
Démon.
Így hát
engedd el most a lelkeket,
erőd
megnőtt látom a halált sem retteged,
mit a
teremtés pillanatában neked adott
a kétkedésed,
most
elveszem mert a te időd is véges.
Démon
Nem
teremtettél engem,
hanem mi
ketten,
örökre
mások szenvedésében
egymásra
vagyunk ítélve,
bíróságunk
volt a világ természetének kéje,
adta és
érzem ha pusztítanálak
magam is
pusztulnék
velük a
szolgákkal akik hajladoznak
s a
kevesek aki még hozzád imádkoznak,
elbukásunk
gőgünk játékának
perverz
sorszerű végzete,
nem adok
ki a kezemből egyetlen
árva
életet se!
Angyal.
Harcot
akarsz hogy lásd az erőt,
összedőlt
világok romjain
épüljön
csontokból neked ismét erőd?
Szétesett
végteleneket
akarsz
megint pontokba gyömöszölni,
hogy a
türelmetlen akarás
ami
készteti a sejtet élni
újra
szétossza amit már elvett,
minden
percben hallani
hatalmas
viharok érthetetlen sikítását?
Démon.
Még
mindig nem érted.
Látom a
szemedben Szárnyas
hogy csak
a sok dogma ami éltet,
hitről
papolsz,
idő és
tér parancsainak fittyet hányva,
szemed
már hányszor látta
ennek a
beszélgetésnek a kimenetelét,
hányszor
vitatkoztuk már végig,
amint ez
a lélek a korlát mögül
a mély
semmi épp lelép?
Angyal.
Egy sorsa
kezében sorsunk pecsétje,
vérbe
vagy vajba vési e
csak
rajtunk állna.
Démon
engedd el a lelkeket,
ne
pusztuljanak mind hiába..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése